A pénz forgási sebessége válság idején

2008 nyarától azonban ezek a források hetek alatt elapadtak és a pénzügyi krachhal együtt járó bizalmi válságban jele sincsen annak, hogy a régi szép idők a közeljövőben valaha is visszatérnének. A mai időkben a likviditás szűkét nem lehet folyószámla-hitelekkel orvosolni, mert a vállalkozások döntő többségének eladósodottsága nem teszi lehetővé további banki finanszírozás bevonását.

A likviditás szűke ráadásul fokozottan jelentkezik a hazánkhoz hasonló, közepesen fejlett országokban, ahol a központi bank nem tud korlátlanul állampapír vásárlásokat folytatni, ezzel bővítve a likviditást.

Likviditást két alapvető módon lehet bővíteni: növelni a szabadon felhasználható pénz mennyiségét, és/vagy növelni a rendelkezésre álló pénzmennyiség forgási sebességét. A kelet-európai térségben - az egyszeri lépésektől eltekintve - mint pl. a magánnyugdíj-pénztárak forrásainak bevonása, - könnyen belátható, hogy csak az utóbbi módszer áll rendelkezésre. Tehát azon országok fogják a válságot a legkisebb sérüléssel túlélni, melyek a legkorábban tudják növelni a pénz forgási sebességét. Van, ahol ezt látják és van, ahol nem egészen. Cikkünk azért íródott, hogy e tényre ismételten felhívjuk a döntési helyzetben lévők figyelmét és rávilágítsunk arra, hogy az ehhez szükséges lépéseket saját erőnkből is meg tudjuk tenni, bármiféle „importhányad” igénybe vétele nélkül.

Nézzük meg, hogy a pénz forgási sebességét tekintve hogyan is működik a gazdaság a válság idején? A fogyasztói piacra elég nagy volumenben értékesítő cégek esete az egyszerűbb: ők nem hitelezik a vevőiket, hanem az áru átadásakor azonnal be tudják szedni az ellenértéket. Ezt a vállalkozói kört csak a vásárlóerő csökkenés érinti, ehhez kell alkalmazkodniuk, de ez tervezéssel, kisebb belső reorganizációval könnyen megoldható. Ilyen lehetőségek elsősorban a kiskereskedelmi és szolgáltatási szektorban vannak. Az itteni vállalkozásokat is megviselte a válság, de ha idejében csökkentették a költségeiket, akkor ha szűken is, de megéltek, sőt bővülni is tudnak,  lásd: egyes áruházláncok, vagy mint a Lipóti pékség. Viszonylag jó helyzetben vannak e cégek közvetlen beszállítói is, mert ha csúszással is, de megkapják az árujuk, szolgáltatásuk ellenértékét. Nekik arra kell vigyázniuk, hogy a minél nagyobb beszállítói lehetőségekért cserébe – bizonyos akcióktól eltekintve - ne veszteséggel adják el portékájukat, mert ez a gyakorlat középtávon menthetetlenül tönkre tenné őket is.

És mi van a mélyben?
A pénzügyi-gazdasági válság a vevőiket hitelezni kényszerülő cégeket érintette és fogja érinteni a jövőben is a legkeményebben. Ők teljesen kiszolgáltatottakká váltak, mert a jelenlegi szabályozási környezet igen kevés eszközt biztosít a számukra jogos követelés behajtására. Sőt még arra sem, hogy a pénzüket jogtalanul és rosszhiszeműen használókat bármilyen módon utol tudják érni, hogy legalább erkölcsi elégtételt vehessenek az őket megkárosítókon. Nemzetgazdasági szinten a probléma az, hogy az e körbe tartozó cégek adják a jelenleg működő 700-800 ezer kkv vállalkozás jelentős részét, és ha sürgősen nem rendezzük a jelenleg kb. 1000 milliárd forintra rúgó körbetartozásokat, az adóssághegy tovább fog nőni és előbb-utóbb maga alá temeti a döntően belföldi piacra termelő vállalkozások nagy hányadát s ezzel akár a magyar nemzetgazdaságot is.

Mielőtt a megoldási lehetőségeket vázolnánk, érdemes kicsit visszatekinteni, miért és hogyan jutottunk idáig? A 2002-től 2008 nyaráig tartó hitelexpanziós időszakban rengeteg hozzá nem értő, vagy egyszerűen csak felelőtlen vállalkozó kapott több tíz és száz millió forintos nagyságrendben devizaalapú hiteleket, magánszemélyek pedig több millió forint értékben vehettek fel szabad felhasználású hiteleket.

A hitel ugyanolyan kommersz termékké vált, mint a legtöbb fogyasztási cikk, amelyet a bankok ugyanúgy próbálták értékesíteni mint bármely más túltermeléstől szenvedő iparágban működők a saját termékeiket. Vevői piac alakult ki, sorozatban mentek a hitelkiváltások, amikor egyik bank a másik hitelét váltotta ki egy kamatban ugyan nem kedvezőbb, de összegében magasabb hitellel, miközben a fedezet változatlan maradt. A bankrendszer ezzel alapvető feladata teljesítésében mondott kudarcot, mert ahogy Ben S. Bernanke írja az Essays on the Great Depression (2000, Princeton University Press) c. könyvében írja: a bankrendszer fő szolgáltatása, hogy előzetesen megkülönböztesse a jó és a rossz adósokat. („…the real service performed by the banking system is the differentiation between good and bad borrowers…”)

A meghitelezett vállalkozások nagy része önmagától nem lett volna képes fenntartható növekedésre. Többségük erősen importfüggő volt, vagy eleve hozzáadott érték nélküli kereskedelemi tevékenységet folytatott, s forgalmukat csak hitelek révén tudták bővíteni. Mivel a forgalom bővülése nem szervesen ment végbe, így a vállalkozás működőképességét csak további hitelekkel lehetett fenntartani. Amikor a bankok 2008 nyarától megtagadták újabb hitelek nyújtását, az életképtelen cégek belső reorganizáció helyett azonnal tartalékaik felélésébe kezdtek és jól láthatóan hónapokig/évekig nem akartak tudomást venni a hitelpiacon történt gyökeres változásokról.

A magyar tulajdonú cégek többsége által termelt hozzáadott érték alatta maradt a fenntartható növekedéshez szükséges mértéknél, így csak hitelek révén tudták árbevételüket növelni, és a forgalom bővülése jó ideig eltakarta a valójában veszteséges gazdálkodást. Emellett sokat ártottak a felülről jövő, megalapozatlan optimista megnyilatkozások. Magukat makro-közgazdásznak vélő egyének, ismert gazdasági szakemberek és nem utolsó sorban felelőtlen politikusok 2008 második felében tett nyilatkozatai sok vállalkozás vezetőjében keltettek hamis illúziókat, mikor kijelentették, hogy az Amerikából induló válság bennünket nem fog érinteni, mert a magyar gazdaság stabil, nálunk nincs túlhitelezés, a fedezetek értéke időtálló, a hazai ingatlanpiac pedig egyenesen alulértékelt.

Nem mindenütt reagáltak ilyen későn és rosszul a válságra, mint mi. Németországban például már 2008 nyarától takarékosságra intették a lakosságot és a vállalkozókat. Miközben 2008 októberében örülhettünk, hogy az IMF-EKB segítségnyújtása révén megúsztuk az államcsődöt, a lakosság mintha mi sem történt volna a szokásos év végi bevásárlásra készült. A kiskereskedelmi forgalom a karácsonyi vásár ideje alatt rekordokat döntött. Sem a vállalatvezetők, sem a lakosság nem akarta tudomásul venni, hogy tényleg szűkös idők jönnek. Az eszetlen költekezés ment tovább. Sokan személyi hiteleket vettek fel, de életszínvonalukból nem engedtek. De a vállalati szektor sem volt jobb. Számos veszteségbe forduló vállalkozás kivárt a megfelelő költségracionalizálási lépések megtételével, s sodródott tovább a válsággal.

A nemzetközi összehasonlításban magas hazai bérjárulékok miatt a cégek többségének sorsa már 1-2 hónap fedezet nélküli működés esetén is megpecsételődött. A vállalkozások jó része nem tudott olyan gyorsan létszámot csökkenteni, ahogy az utólag visszatekintve kívánatos lett volna. Ráadásul a kormány a különféle munkahely-megtartó támogatási programjaival még lassította is a szükséges létszámleépítést. A lakosságnál sem igazán esett le a tantusz, ami erősíti azon bölcs mondást, miszerint a takarékosság nem jön magától, arra tanítani, esetenként kényszeríteni kell az egyént.

A régióban jellemző kamatszintekhez képest kiugróan magas hazai kamat és kamatrés-szint szintén hozzájárult a hazai vállalkozások és háztartások válságának mélyüléséhez. Amíg példaképpen Csehországban (ahol az alapkamat jelenleg 0.75%) a kkv-kat terhelő éves finanszírozási költség 3-4% közötti, addig nálunk  ennek a két-háromszorosa. Mi ez, ha nem ab ovo vesztes pozíció? Erre mondhatnánk azt, hogy sok cég megpróbálja az adóján megspórolni a különbséget, azaz feljogosítva érzi magát az adócsalásra, hogy életben maradhasson. Merre és meddig vezet ez az út?

A körbetartozások visszaszorítására és a fizetési fegyelem javítása céljából az év elején egy látszólag radikális lépésre került sor azzal, hogy a működésképtelen bíróságoktól a közjegyzőkhöz került át a fizetési meghagyások ügyintézése. Ettől mindenki a körbetartozások jelentősen csökkenését várta, de ebből is csalódás lett. A gyakorlat ugyanis az, hogy hiába a közjegyzők bocsátják ki a fizetési meghagyásokat (FMH) 2010. július elejétől, ez sem segíti lényegesen a körbetartozások csökkenését, mert az „ellentmondok” szócska beírásával az FMH perré alakul és az ügy hosszú időre újból eltűnik a bíróságok útvesztőiben. Annyival persze előrébb vagyunk, hogy most egy FMH kibocsátása egy hétre csökkent. Ez eddig a csigalassúságú bírósági rendszerben hónapokat vett igénybe. Az érzésünk az, hogy a közjegyzőkön kívül senkinek sem származik előnye e „forradalmi” intézkedésből. A közjegyzők ismét bebizonyították, hogy az ország legjobb lobbistái, akik a hitelszerződések közjegyzői okiratosításának csökkenő darabszáma miatt megcsappant díjbevételeiket, jelentős részben kompenzálni tudták...

A mi javaslatunk ennél hatékonyabb megoldást kínál a régóta ismert probléma megoldására. Meggyőződésünk, hogy a körbetartozások drasztikus visszaszorítása a csődtörvény és a végrehajtási jogszabályok módosításával érhető el a bürokrácia növelése nélkül. Hazánkban ezek az intézmények – mint sok más a bíróságok által működtetett intézmény és jogeljárás – szinte a működésképtelenség állapotában vannak. A szabályozást és a folyamatot a bírósági rendszerből kivéve, végletekig leegyszerűsítve, az érintett szereplőket (hitelezők, adós, piac) döntési helyzetbe hozva kellene újraalkotni.

Fontosnak tartjuk, hogy a hitelezők kapjanak jogot a felszámoló kinevezésére. A jelenlegi gyakorlatot ismerve felmerül a gyanú, hogy a felszámolók kijelölése sajátos gazdasági (magán) érdekek mentén történik, legkevésbé a hitelezők érdekeinek szem előtt tartásával. Körbe kellene nézni hogyan is csinálják ezt a nálunk valamivel jobban működő gazdaságokban. Az USA-ban például mindenki lehet felszámoló biztos akinek megvan a megfelelő végzettsége és gyakorlata. A felszámolókat az Igazságügyi Minisztérium alatt működő U.S. Trustee program nevű szervezet felügyeli. A felszámolás ott átlagosan néhány hónap alatt befejeződik.

Ezek után nézzük meg, hogy mi is a jelenlegi gyakorlat a felszámolási eljárások során hazánkban:
Jelenleg csak FOE (Felszámolók és Vagyonfelügyelők Országos Egyesülete) tagot lehet felszámolónak/vagyonfelügyelőnek kijelölni. Jelenleg 113 ilyen cég van. A lista zárt, vagyis csak akkor lehet valaki felszámoló, ha megveszi valamelyik céget, ez gyakorlatilag még a közjegyzői rendszernél is zártabb – ami ugyebár „kihalásos” alapon működik -, hiszen ide új tagot 1992 óta nem vettek fel! A zárt kör fenntartása mellett olyan érvek szoktak elhangzani, hogy a szakmaiságot és a hozzáértést így lehet a legjobban biztosítani. Biztosan van benne valami. Ha felkérnénk a parkoló társaságokat, hogy hozzanak fel szakértőket a mellett, hogy az egész országot nyilvánítsuk fizető övezetté, biztosan akadna jó pár érv és szakértő, aki e mellett érvelne. Talán azonban mindenki érzi, hogy nem ez a jövőbe vezető út. A tények azt mutatják, hogy a zárt rendszer és a fizetésképtelen cégek számának a növekedése oda vezetett, hogy a folyamatban lévő felszámolási eljárások száma a 2003-as tizenötezerről, 2010-re huszonötezerre nőtt. 2000-ben 5000 felszámolás indult el, 2008-ban 11300, míg 2009-ben 15000. Az új felszámolási eljárások és a folyamatban lévő ügyek száma folyamatosan nő. Egy felszámolás lezárása jellemzően évekig eltart, miközben a hitelezők pénze szintén jellemzően köddé válik.

Gondoljunk csak bele, kinek a pénze van ott a nem fizető cégnél? Hát a hitelezőké! Vajon kinek az érdekeit illene szem előtt tartani amikor egy cég felszámolásba kerül? Számunkra a válasz teljesen egyértelmű: a hitelezők érdekeit s legkevésbé a pénzt felelőtlenül elköltő adósokét! A felszámolási eljárásokban a fedezet nélküli hitelezők megtérülése - a FOE adatai szerint - jelenleg 1% körüli. A megtérülés az eljárások elhúzódása és az ellentétes érdekek miatt ilyen alacsony. Ameddig egy hitelezői felszámolási kérelem jogerőre emelkedik, a gyakorlatban közel egy év eltelik, mialatt a rosszul működő vagy eleve csalási szándék által vezérelt vállalkozás tovább károsítja a hitelezőit és a végére csak az adósság marad. A biztosítékkal rendelkező hitelintézetek megtérülése ugyan 50% feletti volt a válság előtti időkben de ma már ők sem képesek kellően érvényesíteni a jogaikat. Az átlagos megtérülés nagyot zuhant a válság kitörése óta az ő körükben is.

A biztosítékok érvényesíthetőségének fent vázolt nehézségei miatt Magyarországon a banki hitelek mögé már évtizedek óta a fejlett világ országaiban szokásos fedezet mértéknél jóval magasabb fedezetet kérnek, ami még tovább nehezíti a vállalkozások hitelhez jutását. A csődtörvény és a bírósági végrehajtásról szóló törvény alapvető megváltoztatására van szükség, a hitelezői érdekek elsődleges érvényesítése céljából. A jelenlegi Cstv. és Vht. ugyanis egyoldalúan és túlzó mértékben védi az adósokat, ami - válság idején különösen -  a hitelkihelyezések drasztikus csökkenését okozza, és végső soron közvetlenül fékezi a nemzetgazdaság növekedését, amit mindannyian annyira óhajtunk. Hiszen mit is fog tenni a hitelező bank és a vevőjét előfinanszírozó cég, ha folyamatosan azt látja, hogy nem tudja behajtani a kintlévőségeit? Nem hitelez, és nem előfinanszíroz. Mi történik ekkor? Akadozik a gazdaság működése, csökken a termelés, és kitöltve a kínálati rést egyre több szolgáltatás és áru jön be határainkon túlról.

Igazságtalanság lenne azonban elhallgatni, hogy történtek jó lépések is a hitelezési káosz oldásában. A devizahitelekhez kapcsolódó jelzálogbejegyzés szerintünk is nagyon helyes megszüntetése következtében mérséklődött a lakosság hitelfelvételi kedve. Már nem ringathatják magukat az alacsony kamatok bűvöletében – nem véve tudomást az árfolyamkockázattal kapcsolatos veszélyekről. A saját kárán okulva, s részben a médiának köszönhetően sokat tanult a magyar lakosság a piacgazdaság rejtelmeiből az elmúlt két évben. Így joggal remélhető, hogy többségük a jövőben megfontoltabb hitelfelvevő lesz.

Félő azonban, hogy az állami intézkedések és az egyén prudensebb magatartása a rendszerváltoztatás előtti időket jellemző hitelezési helyzetet fog eredményezni. Akkor a lakossági finanszírozás az ország gazdasági fejlettségéhez képest nagyon alacsony mértékű volt. Ha ez a forgatókönyv valósul meg, akkor nem várható a lakossági fogyasztás számottevő növekedése, sőt tartós stagnálásra kell felkészülniük. A hazai vásárlóerő, a magyar háztartások szabadon elkölthető pénzeinek alacsony volta miatt hitelek nélkül ugyanis nehezen generálható olyan belföldi keresletnövekedés, ami érdemben meglódíthatná a gazdasági növekedés ütemét. Könnyen belátható, hogy csak akkor fogjuk a társadalom összeomlása nélkül túlélni a jelen gazdasági-pénzügyi válságot, ha a lehető legkisebb költséggel működő, hatékony gazdasági-államigazgatási rendszerünk van, amely minden erejével koncentrál arra, hogy a magyar gazdaság végre ismét versenyképes makrogazdasági feltételek között működhessen. Az általunk javasolt lépések ebbe az irányba vezetnek, úgy, hogy a költségvetés kiadási oldalát még átmenetileg sem terhelnék meg.