Ki nyeri a nagy versengést: India vagy Kína?
Végül azonban mindkét óriás tovább szendergett, Kína a 80-as évekig, India pedig a 90-es évek elejéig. Ennek az volt az oka, hogy mindkét állam kontraproduktív gazdaságpolitikai rendszert tett magáévá, s ez bénítóan hatott mind a termelékenység növelésére, mind a beruházási erőfeszítésekre.
Egy elhibázott gazdasági érvrendszerre alapozva India az autarkiát részesítette előnyben a kereskedelempolitikája kidolgozásakor, és elutasította a részvénytőke beáramlását az országba. Emellett tág teret engedett a gazdasági beavatkozásnak, ez abban is megnyilvánult, hogy a közüzemi szektoron túl is nagy számban alakultak állami vállalatok. Az eredmények Kínában hasonlóak voltak, mivel itt a kommunista rendszer átvétele vezetett autarkiához, jelentős szerephez juttatva az államot a gazdaság működtetésében.
A hatékonyság hiányával járó politikai keretfeltételek lebontása és a „liberális” reformok bevezetése után a két óriás gyors léptekkel indult előre. Közöttük is elindult a verseny, és megint Kína látszott annak a lónak, amelyre érdemes tenni: gyorsabban növekedett, mert gyorsabban alakította át a gazdaságpolitikai rendszerét, mint ahogy az egy demokratikus berendezkedésű országban lehetséges lett volna. Annak feltételezésére azonban jó ok van, hogy nem lesz tartós az az előny, amely Kína hatalomelvű rendszeréből ered.
Először is autoriter módszerekkel ugyan gyorsítani lehet a reformokat, a rendszernek azonban súlyos hátrányai is vannak. Még Mao és Csou En-laj idejében megkérdezték a Columbia Egyetem keleti szakértőjét Kína jövőbeni növekedési kilátásairól. Padma Desai akkor azt válaszolta, hogy a dolog azon múlik, a két politikus közül melyik hal meg előbb. A válaszban az volt a lényeg, hogy a vezető személyétől függő politikai rendszerekben a növekedési kilátások megjósolhatatlanok, ezért az előrejelzésekben mindig van nagyfokú volatilitás.
Másodszor: azt máshonnan vett tapasztalatokból is tudjuk – és Kínában szintén látható –, hogy a növekedés gyorsulása felkorbácsolja a politikai indulatokat. A kérdés az, hogy erre a kínai hatóságok vajon állandóan növekvő elnyomással fognak-e válaszolni, mint teszik azt például a konfliktusokat vállalva a Falun Gong mozgalommal? Vagy elképzelhető esetleg, hogy a nagyobb demokrácia felé haladva engedményeket tesznek új, népi követeléseknek? A kínai tekintélyelvű politika nem tud profitálni olyan innovációból, amely például a szoftverfejlesztéstől függ, mivel ez utóbbi olyan eszköztár, amely technikai platformot teremt az ellenvéleményeknek és a totális ellenőrzéssel szembeni felforgatásnak. Egy angol nyelvű adoma szerint a PC (mint személyi számítógép) nem fér meg együtt a CP-vel (Communist Party).
Végezetül Kína növekedése folytatólagosan és kényszerűen a külső piacok kiaknázásán fog alapulni, ez sebezhetővé teszi egy olyan világban, amelyben a demokrácia és az emberi jogok szavatolása központi követelménnyé válik. Ilyen világban okkal lehet számítani a kínai kivitelt is érintő vitákra.
Vannak gazdasági tényezők is, amelyek a kínai kilátások ellenében hatnak. Az ország eddig egyértelműen képes volt arra, hogy kihasználja „a munkanélküliek tartalék hadseregét”, mégpedig a marxi értelemben. Ennek megfelelően a gazdaság sokáig tudott a munkaerő-utánpótlásban jelentkező zavarok nélkül növekedni, és a tőkefelhalmozás nem ütközött a csökkenő hozadékok formájában jelentkező korlátokba. Mostanra azonban jelentkeznek az „egy gyermek” politikája és az elégtelen infrastruktúra (ennek részeként a lakáshiány) miatti zavarok, így a gyorsan növekvő gazdasági övezetekben munkaerő-hiány lépett fel, és emelkednek a bérek.
A közgazdasági zsargonban ez úgy hangozhatna, hogy a munkaerő-kínálat görbéje lapos volt, most azonban emelkedni kezd, a gyors gazdasági növekedés felhajtja a béreket és a munkaerő iránti keresletet. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy Kína kezd csatlakozni a többiekhez, amint a tőkefelhalmozás beleütközik a munkaerőkorlátokba, ami fékezi a növekedést.
Ezzel szemben Indiában sokkal bővebb a munkaerő-utánpótlás, és a társadalom demográfiai profilja is előnyösebb. Emiatt az ország gazdaságában növekszik a beruházási ráta, a munkaerő nem támaszt korlátot az expanzióval szemben. Így tehát India lesz a következő két évtized új Kínája. Míg azonban Kínában a reformok gyorsabban mentek végbe és mára kiteljesedtek, Indiának még hosszú utat kell bejárnia: privatizálnia szükséges, meg kell reformálnia a munkaerőpiacot, meg kell nyitnia a kiskereskedelmi szektort a hatékonyabb szereplők részére. E lépések nagy része ma még függőben van, megtételük után azonban India növekedése nagy lökést kaphat.
Copyright: Project Syndicate, 2010
@ www.project-syndicate.org
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.