Mi vár ránk 2011-ben: a politikusokon múlik

Ennek a kétsebességes világnak a megléte néhány szokatlan kockázatot támaszt. Ázsia gazdasági kibocsátása ugyan túl kevés ahhoz, hogy magával húzza a világ többi részének növekedését, ahhoz azonban elég lehet, hogy a nyersanyagárakat felhajtsa. Eközben a visszájára sülhet el az amerikai gazdaságélénkítő terv, amelyet a jegybank szerepét betöltő Fed mennyiségi könnyítése révén hajtanának végre (amelynek keretében a Fed eszközvásárlásokkal pénzt teremt és növeli a likviditást – a szerk.). A globalizált pénzügyi piacokon a frissen kibocsátandó pénztömeg a legjobb megtérülési lehetőségeket keresi, ami ez idő tájt nem az USA-ban, hanem Ázsiában van. A teremtendő új pénz így nem ott köt ki, ahol a legnagyobb szükség lenne rá, hanem eszközár- és nyersanyagár-emelkedést fog kiváltani, főleg a feltörekvő piacokon.

Mivel Európában és Amerikában tetemes kapacitásfelesleg van és nagyarányú a munkanélküliség, ezért itt a mennyiségi könnyítés aligha fejt majd ki azonnali inflációs nyomást. Támaszthat viszont a jövőre vonatkozó inflációs félelmeket, amelyek felhajthatják a hosszú lejáratú kamatokat, ez pedig éppen ellenkezője annak, mint amit a Fed szeretne. Ez azonban nem az egyetlen – sőt nem is a legfontosabb – negatív kockázat, amely a globális gazdaságot fenyegeti. A legnagyobb veszélyt a világon végigsöprő megszorítási hullám jelenti, amely azt követően indult el, hogy a kormányok – főleg Európában – szembesülni kényszerültek a recesszió által kiváltott hatalmas deficitekkel és az adósságtörlesztés bizonytalanságaival. A siettetett fiskális konszolidáció kimenetelét könnyű megjósolni: a növekedés lelassul, majd megcsappannak az adóbevételek, emiatt a deficitcsökkentés kilátásai tovább romlanak. Globálisan integrált világunkban az európai növekedés lassulása hasonló hatást vált ki az Egyesült Államokban és viszont.

Az USA jelenleg rekordalacsony kamatszintek mellett tudna hiteleket felvenni. Ha ehhez hozzátesszük azt, hogy a közületi beruházások – egy évtizednyi elhanyagolás után – magas hozamokkal kecsegtetnének, nyomban világossá válik, mi lenne a teendő. Nagy horderejű állami beruházási programokkal már rövid távon élénkíteni lehetne a foglalkoztatást, hosszú távon pedig a növekedést, ez végül elvezetne az államadósság csökkenéséhez. A pénzügyi piacok tanújelét adták rövidlátásuknak a válság előtti években, és most is ezt teszik: nyomást gyakorolnak a kiadások csökkentése végett, annak árán is, hogy égetően sürgős közületi beruházások maradnak el.

A politikában megnyilvánuló bénultság ugyanakkor szavatolja, hogy az amerikai gazdaság további, lappangó problémái ügyében se történjen semmi. A jelzáloggal terhelt ingatlanok kényszerértékesítése a jogi bonyodalmak dacára folytatódik, a kis- és közepes vállalatok forráshiány miatt vergődnek, csakúgy, mint az őket hagyományosan hitellel ellátó kis és közepes bankok.

A dolgok Európában sem állnak jobban, annak ellenére, hogy a görögöknek és az íreknek szánt segélyakció valahogy öszszejött. A válság előtt a két országban amolyan urambátyám-kapitalizmust működtettek, ami igazolta, hogy a szabadpiaci közgazdaságtan az Óvilágban sem volt különb, mint az USA-ban. Görögországban – csakúgy, mint az Egyesült Államokban – egy új kormányra maradt a rendteremtés. Írországban a kormány a válság előtt bátorította a gondatlan bankokat a hitelek folyósítására, s ez ingatlanpiaci buborékot váltott ki. A kabinet azonban semmivel sem alkalmasabb a kialakult válság kezelésére, mint volt annak előtte a kormányzásra.

A politikát félretéve azt is látni kell, hogy az ingatlanpiaci buborékok hagyatékaként mindig jelentős adósság és kapacitásfelesleg marad vissza, amit nem könnyű korrigálni. Főleg akkor, ha a jó politikai kapcsolatokkal rendelkező bankok elhárítják a jelzáloghitel-állomány átütemezését.

A 2011-re érvényes gazdasági kilátások feltárása számomra nem jelent különösen érdekes kérdést. A válasz mindenképpen komor: gyenge potenciál a javulásra és sok lefelé mutató kockázat. Vajon milyen sokáig tart, amíg Európa és Amerika képes lesz a kilábalásra, és vajon növekedhetnek-e a kivitelre erősen ráutalt ázsiai gazdaságok, ha hagyományos piacaik nyomottak maradtak? Ez utóbbi kérdésre a legjobb fogadásom az lenne, hogy képesek tovább növekedni az ázsiai gazdaságok, ha áttérnek az eddig nagyrészt feltáratlan belső piacaik kiszolgálására. Kína és India gazdasága továbbra is dinamikusan fejlődik, és mindkettő igazolta a recesszióval szembeni ellenálló képességét.

Korántsem vagyok ilyen bizakodó Európát és Amerikát illetően. Az alapvető problémát mindkét esetben az összkereslet elégtelenségében látom. A helyzet igazi iróniája azonban az, hogy a piacokon egyszerre van jelen tetemes kapacitásfelesleg és kielégítetlen igény, közben pedig sehol sem látszik olyan gazdaságpolitika, amelylyel a kettőt összhangba lehetne hozni. A fejlett világ mindkét térségének visszamenőlegesen is ki kell igazítani a gazdaságát, hogy például megfeleljen a légköri felmelegedés által támasztott kihívásoknak. Emellett folytatni lehetne olyan gazdaságpolitikát, amely eleget tenne a hosszú távú költségvetési követelményeknek.

A probléma azonban a pártpolitikai gyakorlatban van: a republikánusok szívesebben látnák Obama elnök bukását, mint a gazdaság sikerét.

Európa 27 tagállama – az eltérő érdekek és kilátások mentén – megannyi irányba húz, mert nincs meg a kiegyenlítéshez szükséges szolidaritás. A mentőcsomagok mindazonáltal fontos vívmánynak tekintendők.

A válságra adandó hatékony válasz megtervezésénél mind Európában, mind Amerikában megköti a politikusok kezét az uralkodóvá tett szabadpiaci ideológia, amely az eszközárbuborékok hatalmasra fúvódását is lehetővé tette. Az elv úgy hangzott, a piacok mindent és mindenkinél jobban tudnak, ezért a kormányoknak nem szabad beavatkozniuk. Azt gondolhatnánk, a válság eléggé aláásta a bizalmat ezen ideológia iránt, a nézetrendszer e helyett ismét felbukkant, hogy a kormányokat és a gazdaságokat a megszorítások révén mélybe rántsa.

Ha Európában és Amerikában a politizálás módjával van baj, akkor a növekedést csak politikai változások árán lehet újraindítani. Ennek hiányában meg kell várni, amíg a kapacitásfelesleg eltűnik, vagy a tőkejavak elavulttá válnak, és a gazdaságban ható belső regenerációs erők elvégzik a munkájukat. Bármiként legyen is, a győzelem nincs karnyújtásnyira.

Joseph E. Stiglitz a Columbia Egyetem közgazdaságtan-professzora

Copyright: Project Syndicate, 2010
@ www.project-syndicate.org