Schengeni feszültségek

A Schengen-ügy azért érdekes, mert egy másik, ránézésre a gazdaságpolitikától erősen eltérő területen mutat rá az integráció valós korlátaira, ha fejlettségben, felkészültségben erősen eltérő országok próbálnak közös alapra helyezni bizonyos mechanizmusokat. A hibás leegyszerűsítéssel „útlevélközösségként” is emlegetett schengeni övezet bővítésének menete és feltételrendszere látszólag egyértelmű. Mióta az 1999-ben hatályba lépett amszterdami szerződés formálisan is beemelte az alapszerződés keretei közé, külön „Schengen-csatlakozást” nem kell kérelmezni, éppen ellenkezőleg: az új EU-tagnak kell mindent megtennie azért, hogy megteremtse a leendő schengeni tagsággal együtt járó jogi, technikai, személyi és logisztikai feltételeket.

Ami nem kis teher. Attól is függően, hogy az új tagállamnak mekkora közös határa van nem EU-tagokkal, a schengeni határ felépítése költséges mulatság. Euró-százmilliókat lehet költeni olyan berendezések rendszerbe állítására, mint az automatikus útiokmány-leolvasó készülékek, az embercsempészés elleni detektorok, az infralámpák és szuperfelbontású mikroszkópok, a rejtekhelyek felfedését szolgáló tükrök telepítése vagy zöldhatáron az „éjjellátó” mikrobuszok rendszerbe állítása, meg persze a határőrök laptoppal való ellátása. (Ezeket az eszközöket persze kezelni is tudni kell, az egész rendszernek pedig illeszkednie kell a központi schengeni információs rendszerhez. És akkor még nem beszéltünk a repülőterek „schengenesítéséről”.) Ezért van az, hogy egy „Schengen-tagjelölt” felkészülése évekig tart, a készültséget pedig hónapokig tartó teszteléseknek vetik alá.

A 2007-ben EU-taggá vált Románia és Bulgária schengeni csatlakozása azért vált kiemelt témává, mert a két ország a határvédelem szűken vett technikai oldalán valóban hatalmas erőfeszítéseket tett azért, hogy 2011 első fél évében minden „szakmai vizsgán” sikeresen átmenjen. További biztatást jelentett számukra, hogy az ekkor soros elnökséget ellátó Magyarország kezdettől fogva hangoztatta, feltétlenül támogatni kívánja majd az ügyüket. Aztán Berlin és Párizs voltaképpen már az említett „vizsgák” előtt beintett, miközben a színfalak mögött további tagországok hangoztatnak többé-kevésbé nyílt kétségeket a két ország befogadására. Tegyük hozzá: a szakmai készültséget vizsgáló szakértői csoport konkrét kifogást is felhozott, midőn a bolgár–török határzárat egyelőre Schengenre alkalmatlannak minősítette.

Bukarestben és Szófiában persze diszkriminációról meg kettős mércéről beszélnek. Papíron, ha nem lenne ez a bolgár–török határügy, még látszólag igazuk is lehetne. Valójában ilyenkor derül ki az, hogy az érdemi integráció nem csupaszítható le technikai paraméterekre. Berlinben és Párizsban (vagy éppen Helsinkiben) az igazi aggodalom ma nem feltétlenül a román határőrök laptopellátottsága körül van, hanem a korrupciónak sokkal nehezebben mérhető burjánzása vagy például – Románia esetében főként – a roma lakosság tömeges kivándorlásának lehetősége, illetve hasonló okok miatt vélik úgy, korai lenne még a teljes határnyitás. Ezek együttesen már jóval túllépnek a szűken vett belügyi szakmai felkészültség mértékén, és a még mindig erőteljes gazdasági, fejlettségbeli, társadalmi eltérésből fakadó illeszkedési hiányokról tanúskodnak.

Előre látható, hogy mindezt sem érdemben meghaladni, sem pedig a haladást mérni nem lesz könnyű. Miként az is, hogy mindezek alapján – magához az EU-tagsághoz hasonlóan – a Schengen-tagság is végső soron politikai, nem pedig szakmai döntést igényel majd a két ország számára.

A szerző a BruxInfo EU-szakértője