Az euróövezet jövője Angela Merkel szerint

Hangos tiltakozásból nem volt hiány a tagországok fővárosaiban (az okmány nem éppen diplomatikus, nyers fogalmazása miatt), illetve Brüsszelben (ahol az uniós eljárások és a jogkörök elosztásának figyelmen kívül hagyását rótták fel). A dokumentumban vázolt elképzeléseket ennek ellenére érdemes komolyabban megvitatni.

A kezdeményezés először is az intézményi oldalt érinti. Merkel kancellár korábban kizárta az euróövezetre vonatkozó – francia ihletésű – külön kormányzati funkció kialakítását, mert attól tartott, hogy a déliekkel szemben Németország kisebbségben marad. Most azonban levonta a válságból a megfelelő tanulságot, ezért azt javasolja, hogy az euróövezet országai fűzzék szorosabbra a kapcsolatokat azokkal, akik akarnak és képesek csatlakozni hozzájuk. Ez egy nagyon fontos lépés.

A fiskális oldalon indítványozzák a szankciók kiterjesztését. Mint az a büntetőjogban is gyakran előfordul, az elképzelés itt is inkább a közvélemény megnyugtatására irányul, semmint a kilengések megelőzésére. Tény, hogy az EU stabilitási és növekedési paktuma legalább annyira szenved a megtervezésében elkövetett hibáktól, mint a kikényszerítésének elmulasztásától (ne feledjük, hogy Írország és Spanyolország egészen 2007 második feléig költségvetési mintatanulónak számított). Brüsszel ezenfelül legalább tíz éven keresztül elmulasztotta a tagállamok gazdaságpolitikai reformjának kikényszerítését, így nem világos, hogy kiegészítő és automatikusan alkalmazandó szankciók esetén a kormányok jobban magukénak éreznék-e a szabályokat.

Az új dokumentum eltérő megközelítést alkalmaz: indítványozza a tagországok nemzeti kimutatásainak felülvizsgálatát és harmonizálását, hogy jobban mérhető legyen az egyes euróövezeti tagok államháztartásának sebezhetősége. Ezzel kellene szavatolni azt, hogy válság kitörésekor inkább a hitelezők fizessenek, semmint a kormányok. Egyúttal decentralizálni kellene a fiskális fegyelem betartatását, például az adóssághányadra vonatkozó alkotmányos szabályok elrendelésével. Emellett meg kellene fékezni a tagállamok függő kötelezettségeinek növekedését, például azzal, hogy a nyugdíjrendszert a lakosság elöregedéséhez igazítják.

A dolgok azonban jóval kevésbé egyértelműek, amint a versenyképesség jön szóba. A dokumentum felszólít minden országot arra, hogy a reálbérek növekedését igazítsa a termelékenység emelkedésének üteméhez, továbbá adják fel a fizetések automatikus indexálását. Ezenfelül kötelezzék el magukat teljes mértékben a kutatás-fejlesztésbe, a képzésbe és az infrastruktúrába irányuló beruházások maximalizálása mellett. A méltánylást érdemlő szándék itt az lenne, hogy az euróövezetben el lehessen kerülni a költségek és az árak alakulása közötti feszültségek kiéleződését, ami az utóbbi hét évben az euróövezetben megfigyelhető volt. Hasonlóképpen dicséretes cél az, hogy szét lehessen osztani az európai gazdasági modernizálás terheit.

Hozzá kell azonban tenni, hogy a francia–német kezdeményezésben szereplő jelzőrendszer mutatóit már egy ideje követni lehet. Ennek alapján 2005 óta sokan – nem utolsósorban az Európai Központi Bank elnöke, Jean-Claude Trichet – visszatérően, de eredménytelenül figyelmeztettek az euróövezeten belül tapasztalható divergenciára. A térségen belül meglévő egyensúlyhiányokról néhány hónapja kezdett viták azonban megrekedtek. Azok az országok, ahol az árak magasba szöktek, a német versenyképesség javulásán alapuló dezinflációs hatásra mutattak rá, amely az Európai Központi Bankot rávitte a kamatok leszállítására, ahelyett, hogy segítette volna őket az árspirál megfékezésében. Németország erre azzal válaszol, hogy nem okolható a termelékenység javításáért, ez szintén igaz. A süketek ilyetén párbeszédéből kiutat csak az kínál, ha elismerjük, hogy a versenyképesség fogalma viszonylagos, és a vitának ki kell terjednie minden ország gazdaságpolitikájára, azokéra is, amelyek rendre többleteket halmoznak fel. Ezt a pontot azonban még nem értük el.

A francia–német javaslat utolsó pontja azzal a problémával foglalkozik, amelynek fontosságát nem lehet eléggé hangsúlyozni: az euróövezeten belül tapasztalható divergencia a gazdasági integráció elégtelenségét tükrözi. Az egyes irányzatokban megfigyelhető széttartás nem folytatódott volna, ha a cégek és a dolgozók gyorsabban reagáltak volna az árakban meglévő különbségekre. Erre vonatkozóan a Merkel-dokumentum két elképzelést vezet elő: a munkaerő mobilitásának megteremtése végett kölcsönösen el kell ismerni a képzettséget, másrészt a tőke mobilitásának elősegítésére harmonizálni kell a vállalati adók számítási alapját, félretéve az adószuverenitás szentségéhez eddig fűzött aggályokat.

Arra csak a jövő ad választ, hogy az uniós tagállamok mihez kezdenek a francia–német indítvánnyal. Az első reakciók többnyire negatívnak bizonyultak. Az euróövezeten kívüli államok azért aggódnak, hogy az EU-mag fokozottabb integrálása nyomán kívül rekednek fontos változásokon. A tagországok azonban rosszul tennék, ha tudomást sem szereznének a felvetett elképzelésekről, vagy ha felhígítanák azokat. Az euróövezetnek egy elkötelezett, nem pedig egy hiányzó Németországra van szüksége, és ebben a tekintetben a javaslat megszívlelendő üzenetet tartalmaz: a pénzügyi szolidaritás „kéz a kézben” jár együtt a gazdaság és költségvetés iránti felelősséggel. A színpad adva van az alapvető viták elindításához.
Copyright: Project Syndicate, 2011
@ www.project-syndicate.org