Még több hatalmat akarnak - Evés közben jön meg az étvágy

A lisszaboni szerződés ratifikációs vitáiban az euroszkeptikusok egyik kedvenc riogatása volt, hogy az új szerződés csökkenti a demokratikus jogokat. Valójában az Európai Parlament szerepe és hatásköre minden korábbinál kiterjedtebb lett. És bár továbbra sem vált az EU „törvényhozásává” – mert törvényalkotást a képviselők közvetlenül továbbra sem folytathatnak –, de az eurohonatyák többségének támogatása nélkül ma már szinte lehetetlen új EU-jogszabályt elfogadni és hatályba helyezni.

Ez sem kevés, ám láthatóan az EP-munkára is igaz, hogy evés közben jön meg az étvágy. A képviselő-testület ugyanis mind gyakrabban olyan területen is beleszólást követel magának, ahol mindez az alapszerződésből nem következne. Legutóbb Herman van Rompuyra támadtak rá honatyák, mert az általa elnökölt Európai Tanács (német–francia sugallatra) közös gondolkodást kezdeményezett a tagországok versenyképességének javítását elősegítő kormányközi koordináció lehetséges formáiról. Ebben nem az volt a meglepő, hogy az EP ezen a területen is tudni szeretné, mi történik, és ha lehet, valamennyi befolyást szeretne magának, hanem az, hogy mindezt olyan felháborodottan tették, mintha az alapszerződés is eleve így rendelkezne. Holott a szerződés túlnyomórészt nemzetállami hatáskörben tartja a makrogazdasági folyamatok tervezését és irányítását. Így az is csupán ilyen önként vállalt döntés lehet, hogy esetleg kész részt venni olyan mechanizmusokban, amelyek közösségi szinten harmonizálják a gazdaságpolitikai lépéseket.

De nem ez az egyetlen terület, ahol az EP nagyobb befolyást követel magának. Brüsszelben ma is emlékeznek, ahogy a parlament tavaly decemberben hetekre túszul ejtette a 2011. évi közösségi költségvetést, hogy cserébe egyebek között részvételi lehetőségre kapjon ígéretet a következő – 2013 utáni – többéves pénzügyi keret majdani kitárgyalásában. Egy másik alkalommal pedig sokáig attól is tették volna függővé az Európai Külügyi Szolgálat finanszírozását és személyzeti politikáját szabályozó joganyag elfogadását, ha e szolgálatok működési rendjére, hatáskörmegosztásaira vonatkozó EP-elképzeléseket is maximális mértékben figyelembe veszik. Holott a dolognak semmilyen szerződéses alapja nem volt, hiszen a külügyek formálása nem tartozik az EP által közvetlenül kontrollálható közösségi politikák közé, hanem klasszikusan (és szándékosan) megmaradt a tagállamok kizárólagos kormányközi egyeztetésének színteréül.

Az EP hangadó körei láthatóan kezdik beleélni magukat, hogy „Lisszabonnal” a hátuk mögött nehezen megkerülhető játékosokká váltak, ennek révén az EP a hatáskörébe tartozó ügyek időleges túszul ejtésével a hozzá nem tartozó ügyekre is hatással lehetnek. Érthető taktika – csak nagyon veszélyes. Az EU-intézmények és a tagországok közötti hatásköröket nem véletlenül húzták meg adott helyeken, és aligha várható, hogy e vonalak átlépésére kényszerítsenek tagországokat. Sokkal inkább fontos ügyek időveszteséget okozó blokkolása lehet a következmény. Valami, amivel a soros magyar EU-elnökségnek is számolnia kell, ha júniusban le akarja zárni a leendő, új stabilizációs mechanizmus megalapozását célzó hat új jogszabályt. Igaz, közülük csak négynél van hatásköre a parlamentnek, de előre látható, hogy ezeknél is csak akkor engednek majd, ha figyelembe veszik a másik kettőnél is a véleményét.

Amivel végül még egy baj van: az árukapcsolások e szövevénye olyan kultúrát gyökereztet meg az EU-döntéshozásban általában – hiszen a példa ragadós –, amely végkép átláthatatlanná és kezelhetetlenül lassúvá teheti a folyamatokat. Jó példáját adva annak, hogyan lehet a „demokrácia (további) erősítésének” idő előtti erőltetésével utat nyitni nem demokratikus machinációk térnyerése előtt.

A szerző a BruxInfo EU-szakértője