Nyugdíjtőzsde 2.0 - elsorvasztják az önkéntes pénztárakat is?

Az első ilyen cég alapítója, a Quaestor tőzsdén jegyzett befektetési társaság, vagyonkezelését pedig a Quaestor alapkezelője látja el. (Érdekes adalék, hogy a Quaestor magánnyugdíjpénztárában maradók száma egyébként nem érte el a további működéshez szükséges kétezer fős minimumot.)

Ismert, hogy az állami nyugdíjrendszerbe történő visszaléptetésért folyó kormányzati kampány a biztosnak feltüntetett nyugdíj és a vagyonvesztés kockázatát hordozó tőzsde antagonizmusára épített. Így mindenképpen meglepő, hogy a pénzügyi szolgáltatók részéről új intézménytípussal bővült a nyugdíjpiac, ráadásul ennek engedélyezési eljárása egybeesett a pénztári vagyonkezelés legvehemensebb kormányzati támadásának időszakával. Érdemes hát megvizsgálni ezt az intézményt.

A foglalkoztatói nyugdíjszolgáltatást egy 2007-es törvény szabályozza, amellyel – az akkor preferált önkéntes és magánpénztárak miatt némileg kényszeredetten – egy európai uniós direktívának tettünk eleget.

Az önkéntes nyugdíjpénztárral szemben itt nem a munkavállaló dönt arról, hogy melyikhez csatlakozik, hanem a foglalkoztatón múlik, nyújt-e ilyen szolgáltatást az alkalmazottainak. Maga a foglalkoztató is alapíthat ilyen intézményt, vagy egy működő nyugdíjszolgáltatóhoz szerződéssel csatlakozhat. A foglalkoztató ezáltal a humánpolitikai kompenzációs rendszeréhez igazodó saját nyugdíjkonstrukciót kínálhat munkavállalóinak, vagy azok egy részének, vagy akár csak egyetlen munkavállalójának.

Ez izgalmasan hangzik, eddig mégsem volt ilyen. Ennek oka, hogy az önkéntes pénztárakkal szemben szolgáltatási és adózási oldalról gyakorlatilag nem volt előnye ennek a konstrukciónak, alapítani és fenntartani viszont igencsak költséges: a minimális szavatolótőke szükséglete – bizonyos korrekciókkal – a biztosítókéhoz igazodik, így az jelenleg nem lehet kevesebb, mint 3,5 millió eurónak megfelelő forintösszeg, ami bizony közel egymilliárdos tétel.

Ha viszont egy foglalkoztató létrehoz egy ilyen konstrukciót, akkor azt beillesztheti a béren kívüli juttatások rendszerébe (cafeteria) nyugdíjcélú megtakarítást preferáló munkáltatói hozzájárulásként. A munkáltató által megfizetett személyi jövedelemadó mértéke itt is 16 százalék az 1,19-os kedvezményes szorzóval megállapított adóalap után, de azt más közteher-fizetési kötelezettség nem terheli. „Olcsóbb” tehát, mint bért adni, amelynek a szorzója 1,285.

Mivel a munkáltatói (foglalkoztatói) hozzájárulás az önkéntes nyugdíjpénztárba és a foglalkoztatói nyugdíjszolgáltatáshoz egyaránt a minimálbér 50 százalékáig adható, így a munkáltató havonta akár a minimálbér öszszegével is segítheti az arra érdemesnek tartott munkavállalói nyugdíj-előtakarékosságát, ami már egy szép summa. Mindazonáltal éljünk a gyanúperrel, ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, és ébreszt bennünk némi kétséget az önkéntes nyugdíjpénztár és a foglalkoztatói nyugdíjszolgáltatás egyenlő feltételek melletti, együttes, hosszú távú életképessége iránt. De hogy melyik húzza a rövidebbet, azt még nem lehet tudni.

Nyilvánvalóan maguk a gazdasági szereplők is átértékelik, hogy a juttatási csomag részeként adott forintok valóban jó helyen vannak-e az önkéntes pénztáraknál. Kizárható-e, hogy a magánnyugdíjpénztárak „minden forintjára” kiterjedő többszereplős állami vizsgálatok után a velük összefonódott önkéntes pénztárak hosszú távú életképességébe vetett hit nem fog megrendülni? Egyáltalán, menynyire hatékony befektetési politikát mer felvállalni az az önkéntes pénztár, amelynek magánpénztári ágát a „nyugdíjak eltőzsdézésével” vádolta a kormányzati kommunikáció?
Kínzó kérdések, amelyeket – hacsak valaki nem hiszi el a bankbetétek államosításával riogató sületlenségeket – nem kell feltenni a vállalat saját tulajdonában álló nyugdíjszolgáltató esetén. Természetesen a szabályozási kockázat bizonyos mértékig itt is fennáll, és ugyanúgy gondot jelenthet a cafeteria gyakran változó feltételrendszere.

Az azért lényeges különbség, hogy a foglalkoztatói nyugdíjszolgáltatásnál alapvetően a munkáltató „rendeli a zenét”. Amíg egy önkéntes pénztár – a járadékszolgáltatás nyújtását előíró kifejezett jogszabályi rendelkezés hiányában – a pénztár által nyújtott szolgáltatások körét közgyűlési döntéssel állapíthatja meg, addig a foglalkoztatói nyugdíjszolgáltatásnál a foglalkoztató döntésén múlik, hogy egyösszegű nyugdíjszolgáltatást, határozott idejű járadékszolgáltatást, életjáradék-szolgáltatást vagy ezek kombinációját nyújtja.

A magas belépési költségek miatt az önálló foglalkoztatói nyugdíjszolgáltatásból a kisebb méretű vállalatok csak egy már működő szolgáltatóhoz történő szerződéses csatlakozással részesülhetnek. (Bár a többes tulajdonlás sem kizárt, viszont – vállalatcsoportokon kívül – nem is életszerű.) És itt jönnek képbe a pénzügyi szervezetek: foglalkoztatói nyugdíjszolgáltatót ugyanis bank, biztosító és befektetési társaság is alapíthat.

Az első piaci szereplő megjelenése számos, egyelőre megválaszolhatatlan kérdést vet fel. Életképes-e ez a szektor? Lesz-e foglalkoztatói alapítású nyugdíjszolgáltató, ezen belül lesz-e állami foglalkoztatói nyugdíjszolgáltató? Kialakul-e a tanácsadói szektor, amely komplexen tudja kezelni a cég felső vezetése és munkavállalói (szakszervezetei) szempontjait? Az emberek nyugdíját védő intézkedéssorozatban vajon miért maradt meg ez a lehetőség a profi pénzügyi intézményeknek? Elfelejtkeztek róla? Esetleg az önkéntes nyugdíjpénztárak tudatos elsorvasztásának kezdetét látjuk? Enyhül vagy szigorodik a foglalkoztatói nyugdíjszolgáltatás szabályozási környezete?

Egyelőre egyetlen „becslést” engedhetünk meg magunknak: lesznek még látványos fejlemények az eddig szunnyadó foglalkoztatói nyugdíjak kérdésében.

A szerző jogász

Az írás teljes terjedelemben a Világgazdaság A pénz szava című blogjában jelent meg