Az amerikai pénzügyminiszter hazardírozása

Az amerikai pénzügyminiszter szerint a világ a pénzügyi szféra „elmélyülését” fogja megtapasztalni, mégpedig a miatt a növekvő kereslet miatt, amelyet a felzárkózó államok támasztanak a pénzügyi termékek és szolgáltatások iránt. Itt olyan „közepes jövedelmű” országokra gondol, mint India, Kína és Brazília. Abban igaza van, hogy ezek mindegyike óriási haladást ért el, és ma nagy lehetőséget tud kínálni a lassan felemelkedő középrétegek számára. Ezek az emberek megtakarításokat akarnak felhalmozni, hiteleket keresnek, emellett általánosságban véve is szeretnék kisimítani a fogyasztásukat.

Itt azonban Geithner tesz egy ugrást, mert azt szeretné, ha az amerikai bankok vezető helyre kerülnének a szóban forgó államok pénzügyi fejlődésében. Szavai megérdemlik, hogy hosszan idézzük őket. „Egyáltalán nem lelkesedem azért, hogy a reformok bizonyítására csökkentsük gazdaságunkban a pénzügyi rendszer relatív súlyát, hiszen figyelembe kell venni, hogy egy tágabb világban tevékenykedünk. Ugyanarról a dologról van szó, mint akár a Microsoft, akár bármely más cég esetében. Azt szeretnénk, hogy az amerikai bankok profitáljanak a várható változásokból. A pénzügyi cégek a kockázat szintje miatt ugyan különböznek a többiektől, ezt azonban szabályozás révén kordában lehet tartani.”

Ezzel a nézettel három súlyos probléma is van. Először is, Geithner figyelmen kívül hagyja azt, amit a pénzügyi szektor alakulásáról világszerte tudunk. Nagyon ritka, hogy a pénzügyi rendszerek fejlődése nagyobb válságok nélkül menjen végbe. Az utóbbi évtizedek megerősítik azt a tapasztalatot, amelyet már a korábbi évszázadok történetéből is leszűrhettünk volna: ahogy az egyes országok gazdasága növekedik, és ahogy a megtakarításokat felhalmozzák, egyre sérülékenyebbé válnak a pénzügyi összeomlás veszélyével szemben. Ha figyelembe vesszük azokat a széles körű tapasztalatokat, amelyeket Geithner az amerikai pénzügyminisztérium élén, az IMF-nél vagy a New York-i Federal Reserve Bank élén a válságkezelésében szerzett, akkor a mostani naivitása egyszerűen megdöbbentő.

Másodszor: Geithner abból indul ki, hogy a legnagyobb amerikai cégeknél a kockázatot szabályozással kordában lehet tartani, holott minden eddigi ismeretünk ennek az ellenkezőjét igazolja. Azt még a Dodd–Frank-törvény legelszántabb támogatói is elismerik, hogy a jogalkotással csak az út egy részét tették meg a nagy pénzügyi intézmények óriási kockázatvállalásának visszafogásában. Ha ehhez hozzáveszszük, hogy a Bázel III keretegyezmény csekély mértékben növeli csak a tőkemegfelelési követelményeket, a Geithner által vezetett pénzügyi stabilitási tanács pedig be nem avatkozó megközelítést alkalmaz, akkor nehéz elhinni, hogy érdemben bármi is javult volna.

Mivel a legnagyobb amerikai bankok tényleg túl naggyá váltak ahhoz, hogy bukni hagyják őket, ezért nőtt az érdekeltségük a saját tőkéjükhöz viszonyított adósság növelésére. A nagyobb tőkeáttétel természetesen növeli az eredményüket, amikor jó idők járják, hiszen a vezetők, valamint az ügyleteket kötő személyzet a saját tőkére vetített hozamok arányában kapja a javadalmazását. Ha viszont rossz idők jönnek, akkor a veszteségeiket áttestálják a hitelezőikre. Ha ez utóbbiak veszteségei elég nagyok ahhoz, hogy aláássák az egész pénzügyi rendszer stabilitását, akkor fokozódik a nyomás a kormányokon a mentőakciók beindításáért. Ilyen helyzetekben a bankárok járnak jól, az adófizetők (illetve a hitelzavarok miatt elbocsátottak) pedig rosszul.

A hetvenes években az egész amerikai pénzügyi szektor eszeveszetten versenyzett, hogy új lehetőségként a feltörekvő piacokon pénzt helyezzen el. Ezek a portfóliók robbantak fel az 1982-es adósságválság során. Most újra terjedni kezdett az ilyen meggondolatlan külföldi hitelezés, miután a pénzügyi szektor vezetői szemlátomást a pénzügyminisztert is a terveik támogatására tudták késztetni.

Harmadszor: Geithner abszolút szem elől téveszti azt, ami Európa jelentős részét térdre kényszerítette. Emiatt több időt kellene töltenie Izland, Írország vagy Svájc hatóságainál, hogy megtudja, milyen az, amikor egy-egy bank túl nagyra növekszik a gazdaság egészéhez képest. Izlandon három bank halmozott fel a gazdaság méreteit 11-13-szorosan meghaladó mérlegeket, mielőtt összeomlottak. Írországban a három legnagyobb bank őrültként taposta egymást a kereskedelmi ingatlanokért, ehhez a forrásokat más európai országokból (például Németországból) vonták be. A politikusok félrenéztek – vagy egyes feltételezések szerint lefizették őket – akkor, amikor a bankok az ír GDP kétszeresére növelték mérlegeiket. Később összeomlottak, s ezzel óriási kárt okoztak a kormány saját fizetőképességének.

Svájcban a két legnagyobb bank, az UBS és a Credit Suisse összesített mérlege 2008 őszén az ország GDP-jének nyolcszorosára rúgott, nagyrészt a globális tevékenységüknek köszönhetően. A jelzálogalkuszok Londonban (közöttük sok volt a svájci) olyan mértékű kockázatokat halmoztak fel, hogy csaknem a szakadékba rántották az UBS-t. A mentőakciót a svájci kormány éppen csak állni tudta. Erre válaszul a Svájci Nemzeti Bank éppen ellenkező irányba mozdult el, mint amerre Geithner akar: csökkenteni szeretnék a nagybankok méreteit, arra kényszerítve őket, hogy a tevékenységüket inkább saját tőkéből, semmint hitelfelvétellel finanszírozzák.

Geithner egy okos és nagyon tapasztalt közszolga, a pénzügyi rendszer jövőjéről vallott nézetei alakítják majd mindazt, ami történni fog. Márpedig pontosan ez az, ami miatt újabb bajoknak nézünk elébe.

A szerző az MIT professzora, korábban az IMF vezető közgazdásza volt