Lejáratra optimalizálva

A hosszú távban gondolkodó megtakarítók dilemmája, hogy egyéni életpályájukra kellene optimalizálni befektetési stratégiájukat. A piacokon viszont egyedi kockázatú értékpapírokat, illetve szabványosított kollektív megtakarítási eszközöket kínálnak, amelyekből a megtakarítóknak saját maguknak kell kialakítaniuk egyéni megtakarítási programjukat. Kevesen érzik úgy, hogy ehhez megvan a kellő felkészültségük, vagy egyszerűen nem akarnak foglalkozni vele. Az egyénre szabás lehetősége folyamatos igény a befektetők részéről, viszont standardizált termékekkel nem könnyen kivitelezhető. Az egyik szempontot, a megtakarítás felhalmozási időszakát a céldátumra optimalizált életciklusalapokkal jól lehet az egyéni igényekhez igazítani. Ez az első lépés a személyre szabhatóvá válás útján.
Ezzel a problémakörrel a hazai szabályozók is szembesültek, amikor érzékelték, hogy a magánnyugdíjpénztárak befektetései nem voltak összhangban a hosszú távú megtakarítás céljaival, ezért kötelezték a kasszákat a választható portfóliós rendszer bevezetésére. Az Egyesült Államokban a piaci szereplők próbáltak meg megoldást találni az egyéni befektető időben változó befektetési elvárásának kezelésére. Erre találták ki az életciklusalapokat, ahol időben változik a befektetési stratégia, és egy előre meghirdetett dátumra optimalizálják az alap kockázatkezelését.
Egyéni megtakarítás esetén korábban a befektető feladata volt, hogy végiggondolja a várható életpályáját – mennyi ideje van még a nyugdíjig –, és folyamatosan súlyozza át az eszközallokációját a modern portfóliókezelési elméletek alapján. Nem meglepő, hogy még a fejlett pénzügyi kultúrájú országokban sem lelkesednek ezért az egyéni megtakarítók, és a szabályozók körében is az az elvárás fogalmazódott meg, hogy valamilyen „alapértelmezett” megoldást kell kínálni a tanácstalan befektetőknek. Amikor az Egyesült Államok kormányzata szembesült a foglalkoztatói nyugdíjpénztáraknak azzal a problémájával, hogy a cégek saját részvényeikkel töltik fel a vállalati pénztárakat, és a nyugdíj előtt álló munkavállalóknak is magas részvénykitettségű portfóliói vannak, a céldátumra optimalizált alapokat alapértelmezett nyugdíj-előtakarékossági konstrukcióvá emelte.

A konstrukció népszerűségét mutatja, hogy iparági elemzők előrejelzései szerint az USA-ban az ezen alapokban kezelt 2008. év végi 311 milliárd dollár vagyon tíz év alatt 2600 milliárdra emelkedhet. A siker kulcsa, hogy ez a megoldás nagyon leegyszerűsíti a befektető problémáját: összesen két döntést kell érdemben meghoznia. Az egyik, hogy mennyi pénzt tud félretenni, a másik, hogy milyen céldátumot jelöl ki magának, amikorra a megtakarításának „be kell érnie”. Természetesen egy másik feladata is van: szolgáltatót kell választania, viszont ez már nem befektetési döntés. A munkavállalók zöme a fejlettebb országokban sem akarja aktívan menedzselni a hosszú távú megtakarításait, valamilyen megbízható és rendszeres közreműködését nem igénylő megoldást keres. Az életciklusalap a „vedd meg és ne foglalkozz vele többet” üzenetével pont ezt kínálja a befektetőknek.

A befektetések mind egyedibb személyre szabása a piaci fejlődés új iránya, annak a figyelembevételével, hogy a lakossági megtakarítók minél kevesebb döntéshozatalra kényszerüljenek a befektetéseik kialakításában vagy a különböző kockázatok kezelésében. A befektetési és piaci kockázatokat az ebben az iparágban megélni kívánó cégeknek kell kezelniük az ügyfeleik érdekében. A partnerkockázatokat és bizonyos mértékig az operációs kockázatokat pedig a hatóságoknak, a pénzügyi felügyeleteknek kell a megtakarítók érdekében felügyelniük és kézben tartaniuk.