Trichet dilemmái

Az Európai Központi Bank októberben távozó elnöke közelről kénytelen szembesülni azokkal az ellentmondásokkal, amelyek legrosszabb esetben akár szét is feszíthetik az euróövezetet. És amelyekre lehetetlen olyan válaszokat adni, hogy közben ne sérüljenek más érdekek, szempontok.

Ami a monetáris politikát illeti, a tegnapi, újabb negyedpontos emelés nem okozott meglepetést. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a lépés ne lenne vitatható. Tény, hogy az euróövezetben az éves infláció már tavaly december óta a 2 százalékos cél felett jár (júniusban 2,7 százalék volt), s ez a hitelességére rendkívül kényes intézmény számára vállalhatatlanná tette az áprilisban 1,25 százalékra emelt irányadó ráta tartását. De csak át kell tekinteni a La Manche csatorna túloldalára ahhoz, hogy lássuk, van más stratégia is: a Bank of England tegnap továbbra is 0,5 százalékon hagyta kamatát, nem zavartatva magát az ottani, 4,5 százalékos áremelkedéstől.

Az EKB-nak ráadásul nem csak az „árstabilitás kontra növekedés” vitában kell bizonyítania döntései helyességét. Azért is nagyobb kihívás előtt áll, mert nem egyetlen, homogén gazdaság érdekeit kell néznie. Ez pedig a pénzügyi unió tagországainak a széttartása miatt egyre nehezebb feladat. Ezért van az, hogy miközben a kamatemeléssel tovább rontja a bajban lévő, periferiális országok gazdasági kilátásait, egyúttal további engedményeket is tesz nekik állampapírjaik fedezetként való elfogadásában, likviditást biztosítva ezzel az ottani bankoknak.

Világos, hogy ez a helyzet messze van az ideálistól. Trichet javára legyen mondva, hogy igyekezett végig olyan döntéseket hozni, amelyek mérséklik a piaci turbulenciákat. Utódjának már vélhetően nehezebb dolga lesz.