Harvardi professzor: Vissza az ipari forradalomhoz a válság ellen!

A csúcstechnikai szolgáltatások igen speciális tudást igényelnek, és kevés munkahelyet hoznak létre, ezért a teljes foglalkoztatáshoz csak erősen korlátozott mértékben tudnak hozzájárulni. A feldolgozóipar ezzel szemben a mérsékelt képzettségi szintű munkaerőből is nagy számban tud felvenni, akiknek stabil állást és jó jövedelmet tud kínálni. Ennek folytán sok országban ez az ágazat jelentheti a magas bérű foglalkoztatás fontos forrását.

A feldolgozóipari szektor egyúttal az a hely, ahol a világ középosztálya alakot ölt és számában gyarapszik. Vibráló feldolgozóipari bázis nélkül a társadalmak fejlődése a gazdagok és a szegények közötti megosztás irányába halad, így vannak, akik hozzáférnek kiemelkedően fizető állásokhoz, míg mások bizonytalan munkahelyek és törékeny életforma elfogadására kényszerülnek. A feldolgozóipar végső soron a demokrácia szilárdságát és erejét is meghatározza egy-egy országban.

Az Egyesült Államokban az ipar folyamatos leépülése ment végbe az utóbbi évtizedek során, amelyet részben a globális versenyre, részben a technológiai változásokra vezetnek vissza. A teljes foglalkoztatáson belül a feldolgozóiparban dolgozók hányada mintegy 5 százalékponttal esett 1990 óta. Ez még nem lenne szükségszerűen rossz dolog, ha a munka termelékenysége (és ezzel együtt a javadalmazás) nem lett volna lényegesen magasabb a feldolgozóiparban, mint a gazdaság egyéb területein. A különbség 75 százalék volt.

A szolgáltató ágazatok – amelyek a feldolgozóiparból felszabadult munkaerő nagy részét felfogták – vegyes csomagnak tekintendők. A skála felső sávjában – ahol a pénzügyi, biztosítási és üzleti szolgáltatások találhatók – a termelékenység szintje összességében nagyjából megfelel a feldolgozóiparénak. Ezeken a területeken ugyan keletkeztek új munkahelyek, de nem nagy számban, és az is a pénzügyi válság 2008-as elmélyülése előtt volt.

Az új foglalkoztatás döntő hányada a „személyes és szociális szolgáltatások” köréből került ki, viszont ez az a terület, ahol a gazdaság a leggyengébb termelékenységű munkahelyeket kínálja. A produktivitás létráján 1990 óta tartó lecsúszás évente mintegy 0,3 százalékot vett el a termelékenység növekedéséből, az azóta eltelt időszak egészében pedig elvitte a javulás egyhatodát. Az alacsony termelékenységű munkahelyek tömege fokozta az egyenlőtlenséget is.

A fejlődő országok számára a feldolgozóipar nemcsak parancsoló szükségszerűség, hanem egyenesen életbevágó. Az ágazat és a gazdaság egyéb területei között itt sokkal nagyobb a termelékenységi rés. Ha valahol valamilyen gyáripar működésbe jön, akkor ott milliónyi állás jöhet létre a képzetlen munkaerő és főleg, nagy számban nők részére, akiket korábban a hagyományos mezőgazdaságban vagy az apró-cseprő szolgáltatások körében foglalkoztattak. Az iparosítás volt az igazi hajtóerő az 1950-es és 60-as évek dél-európai, illetve az 1960 óta megfigyelhető kelet- és dél-ázsiai gyors gazdasági növekedés mögött.

Az irányzatra egy ideig rácáfolni látszott India, amely nemrég ért el a kínaiakéhoz hasonló gazdasági növekedést, mégpedig a szoftverkészítés, a call-center és más üzleti szolgáltatások előtérbe állításával. Emiatt néhányan arra gondoltak, hogy India és talán mások eltérő, szolgáltatásalapú növekedési pályára tudnak állni. Feldolgozóipari gyengesége azonban erősen fékezi India gazdasági teljesítményét, és a növekedésének fenntarthatóságát is veszélyezteti.

A fejlődő államok számára a feldolgozóipar nemcsak az erőforrások jobb allokálását kínálja, hanem időbeni dinamizáló hatást is kifejt. Ha egy ágazatban elindul a termelés, akkor a többi területen is felzárkózik a termelékenység növekedésének az üteme. Kutatásaim során azt tapasztaltam, hogy az egyedi feldolgozóipari szegmensek – például az autóalkatrész- vagy gépgyártás – képesek kiváltani azt, amit a közgazdászok a „feltétlen konvergenciaként” említenek, azaz kialakul egy automatikus felzárkózási tendencia a fejlett államokhoz. A gazdaság többi területén ezzel szemben a „feltételes konvergencia” érvényesül, amelyben a termelékenység növekedése nem vehető biztosra, mert szükség van kiegészítő gazdaságpolitikai intézkedésekre és más körülmények meglétére.

A feldolgozóipar teljesítményének értékelése során tipikus hiba az, hogy csak a kibocsátást vagy a termelékenység szintjét elemzik, mellőzve például a munkahelyteremtés vizsgálatát. Latin-Amerikában például – a térségben végrehajtott liberalizáció és piacnyitás után – ugrásszerűen növekedett a feldolgozóipari termelékenység. Ez a növekmény azonban a racionalizálás és a nagyarányú elbocsátások nyomán következett be. Az elküldött dolgozók nagyrészt a leggyengébb teljesítményt nyújtó területeken és az informális szolgáltatásokban kötöttek ki, ezért a gazdaság egészében stagnált a termelékenység, miközben a feldolgozóiparban növekedett.

Piacnyitást az ázsiai országok is végrehajtottak, itt azonban a politikusok jobban ügyeltek a feldolgozóipar támogatására. Mindenekelőtt alacsony szinten tartották a valutájuk árfolyamát, ez az ipari profitok serkentésének legjobb eszköze. Ennek folytán itt nőtt a feldolgozóiparban foglalkoztatottak számaránya.

Amint a gazdaságok fejlődnek és egyes országok gazdagabbá válnak, a feldolgozóipar elkerülhetetlenül veszít a jelentőségéből. Ha azonban ez gyorsabban megy végbe, mint ahogy a dolgozók el tudják sajátítani a magasabb szintű ismereteket, akkor veszélyes egyensúlyhiány állhat elő a gazdaság produktív struktúrája és a munkaerő képzettsége között. Ennek következményeit világszerte láthatjuk.