Hogyan csapta be magát az import felpörgetésével az EU?

A második felvonás arról szól majd, hogy miként lehet helyreállítani Európa perifériáin a növekedési kilátásokat, ez még nagyobb kihívást jelent. A kulcsprobléma roppant egyszerű: 2008-ig ezek az országok az olcsó és bőséges hitelekre alapozott fellendülés áldásait élvezték, ami lehetővé tette számukra a hatalmas folyó mérleghiányok finanszírozását. Az importboom azonban téves benyomást kelt a helyi gazdaság produktív képességeiről.

Tegyük fel, hogy valamely ország a bázisul vett GDP-jének 10 százalékáig megemeli például a személyautók és más fogyasztási javak bevitelét. Ezeket a javakat helyi autókereskedők láncolatán keresztül és más kiskereskedelmi hálózatok közvetítésével adják el a belföldi fogyasztóknak. E közbeiktatott cégek mindegyikénél költségek merülnek fel, amelyeket a helyi fogyasztóknak kell megfizetniük, ez feljavítja a GDP-statisztikákat, mert – technikailag nézve – ezek a kiadások a forgalmi láncolatban hozzáadott értéknek számítanak.

A kérdés az, milyen mértékű GDP-növekményt indukál a megemelt szintű bevitel. A kiskereskedelmi ár gyakorta kétszerese annak, amelyet nagykereskedelmi árként az importőr fizet. A bevitel helyi hozzáadott értéke ily módon eléri magának az importnak az értékét. Ez anynyit jelent, hogy a GDP 10 százalékának megfelelő bevitelnövekmény magában a mért GDP-ben is 10 százalékos növekedést tud generálni. Ennek azonban az ellenkezője is igaz: ha a beviteli boom véget ér, akkor a mért GDP-nek is tetemesen csökkennie kell. A bruttó hazai termék ezen esése ugyan természetes következménye a fogyasztási cikkek importcsökkenésének, mégis tévesen „elkerülendőnek” tartják, mivel úgy tűnik, hogy a kibocsátás a „potenciális” szintje alatt van.

Egy tökéletesen rugalmas gazdaságban a GDP ilyen típusú csökkenését (és a munkanélküliség ezzel együtt járó emelkedését) könnyen el lehet kerülni, ha a korábban a fogyasztási cikkek elosztásában felhasznált erőforrásokat gyorsan át lehet terelni a kivitel növelését célzó tevékenység felé. A kiskereskedelmi üzletekben és az autódíler-hálózatokban foglalkoztatott irodai alkalmazottakat azonban nagyon nehéz átképezni a korszerű feldolgozóipari tevékenység által megkövetelt, magas szintű és specializált ismeretekre. Görögország és Portugália esetében az idegenforgalom talán fel tudja szívni a kiskereskedelemben feleslegessé vált személyzet egy részét. Az üzleteket és a személyautó-szalonokat azonban nem lehet átalakítani turisztikai létesítményekké, és ez utóbbiak kapacitásai mindaddig szűkösek maradnak, amíg ki nem épülnek a pótlólagos szállodaipari és egyéb üdültetési hálózatok.

Mivel Görögországban a GDP-arányos folyó mérleghiány 2010-ben közel volt a 10 százalékhoz, ezért a bevitt fogyasztási javak volumenében hasonló arányú csökkenésnek kell bekövetkeznie, ha az ország stabilizálni akarja a külső adósságát. Ez azonban egyet jelentene a mért GDP ilyen mértékű visszaesésével és a munkanélküliség további, jelentős növekedésével. A legrugalmasabb gazdaságokban is évekre van szükség ugyanis ahhoz, hogy a termelési tényezők alkalmazását ilyen mértékben átállítsák az import elosztásáról az exportorientált tevékenységre.

A beviteli boom az Egyesült Államokban jóval kisebb volt arányait tekintve, mint az EU perifériáin, az USA bruttó hazai termékéről szóló becslés legutóbbi leszállítását mégis ebben az optikában kell vizsgálni. A beviteli boom ugyanis csak illúzióját kelti az erős gazdaságnak.

A kérdés az, hogy milyen sokáig tart a szükséges kiigazítás. Az újraegyesítés utáni Németországot óriási építési és beviteli boom jellemezte, ez emlékeztet az Európa perifériáin később látottakhoz. Németországban tíz év telt el – nagyjából 2005-ig –, amíg az építőipari kapacitásokat leépítették, illetve felfuttatták az exportágazatok teljesítményét. A németeket azonban nem terhelte hatalmas mértékű külső adósság, ezért a pénzügyi piacok várhatóan nem engedélyeznek ilyen hosszú átmeneti időszakot az euróövezet perifériáján lévő országoknak.

A három kicsiny balti állam egy alternatív modellt kínál. A hitelboom idején ők a GDP 20 százaléka körüli folyó mérleghiányokat hoztak össze, ennek kompenzálásaképpen az utóbbi három évben két számjegyű GDP-csökkenést kellett elszenvedniük. Mivel azonban jelenleg folyó mérlegtöbbletet tudnak felmutatni, ezért a növekedés is újraindulhat a körükben, bár nyilván alacsonyabb rátán, mint a korábbi boom éveiben.

Vajon lehet-e bármit is tenni azért, hogy az euróövezet peri-feriális államaiban gyorsuljon a kiigazítás üteme? A hivatalos recept erre a „szerkezei reform”. A gyenge belföldi kereslettel jellemezhető időszakokban azonban a szerkezeti reformok tovább súlyosbítják a rövid távú problémákat. A munkaerőpiac liberalizálása például megnyitná az utat a belföldi szektorban a dolgozók gyorsabb elbocsátása előtt, ugyanakkor keveset tenne azért, hogy a kivitelre dolgozó cégek növeljék a beruházást és a foglalkoztatást, főleg olyan időszakban, amikor a helyi bankszektor nem tud új hiteleket folyósítani. A növekvő munkanélküliség miatt megemelkednének a szociális kiadások, emiatt máshol kellene a kiadásokból lefaragni, vagy az adók emelése válna szükségessé.

Az euróövezet perifériáin a kormányok – beleértve Spanyol- és Olaszországot is – a következő dilemmával szembesülnek: szerkezeti reformokat kell foganatosítaniuk, hogy javítani tudják a hosszabb távú, potenciális növekedési kilátásokat, ezt azonban még nagyobb, rövid távon ható kínok árán kell megtenniük. Az adósságválságnak így csak akkor lehet vége, ha igazolni tudják, megértették ezt, és készek elfogadni az elkerülhetetlen áldozatokat.