Új idők a bankszektorban

A most tapasztalható válságjelenségek sok tekintetben túlmutatnak a 2008-as, szintén komoly krízis problémakörén. Az akkori válságot leginkább a pénzügyi intézményrendszer – nemcsak banki szintű, hanem teljes közvetítőrendszer-szintű – hitelválsága jellemezte. Arra a krízisre még sikerült gyors megoldást találni, amely az államok közvetlen és azonnali szerepvállalásával – általában tőkepótló tevékenységgel – működni tudott. A válság továbbfejlődése azonban napjainkra elérte azt a szintet, hogy a belső fogyasztás és termelési tevékenység csökkenése jelentősen mérsékelte a korábban segítséget adó államok jövedelmét. Különösen igaz ez azoknál, amelyeknek már az első pénzügyi válság időszakában is sérülékenyebb költségvetési és kisebb belső fogyasztási kapacitásuk volt. Ez az állapot olyan, mintha kis csónakunkat egy magasan tornyosuló hullám kísérné, és soha nem tágítana mellőle. Kikerülni nem tudjuk, bármikor maga alá temethet bennünket, és ha meg is ússzuk ép bőrrel, valódi nyugalomra később sem számíthatunk.

Az új válságjelek a hazai bankszektorra is hatással lesznek, bár ez a szektor már több mint két éve nehéz helyzetben van. A pénzintézetek jövedelemtermelő képessége 2008 után jelentős mértékben átalakult, ennek legfőbb oka, hogy a hazai kamatjövedelem-termelést megalapozó, növekedési motort jelentő hitelezés gyakorlatilag leállt. Összehasonlítva a válság előtti időszakban elért havi és éves bővülési ütemekkel, minden szereplő számára jelentős állománycsökkenést hozott az elmúlt két év. A krízis azonban nemcsak a jövedelemtermelést, hanem a meglévő portfólió minőségét is negatívan befolyásolta, ez egyben azt is jelentette, hogy a normál üzleti tevékenység mellett rendkívüli módon felértékelődött a portfóliókezelési technikák eredményessége és a jövedelemveszteség minimalizálásának képessége.

A fentiek következtében a tőkeszükséglet és tőkeszabályozás nemcsak szabályozói kérdésként merülhet fel, hanem rendkívül fontos, csoportszintű allokációs problémaként is. Ebben az „allokációs versenyhelyzetben” jól látható, hogy már most is vannak olyan hazai szereplői a piacnak, amelyeknek a jövedelemtermelő teljesítménye, ha romlott is a 2008 előtti időszakhoz képest, akkor is pozitív maradt, szemben több másik szereplőével.

Az új banki tőkeigények megfogalmazásánál már nem csak a rövid táv érdekes. Legalább ennyire fontos a sajáttőke-arányos megtérülési (ROE) mutatók elvárt tartományának újrafogalmazása is, amit nem a mostani romló portfólió mentén, illetve mai növekedési és üzleti eredménykilátások alapján kell meghatározni, hanem teljesen új taktikai üzleti modellekre van szükség. Az aktuális államháztartási válságjelenség, amely kapcsán egyelőre két szereplő, Amerika és Görögország került a média figyelmének a középpontjába, jelentős mértékben kihathat a bankok középtávú jövedelemtermelési és forrásbevonási képességére. Mindez újradefiniálhatja a tőkemegtérülési számításokat, ami jelentős többletmunkát okoz majd sok stratégiai munkatárs számára azért, hogy középtávon hiteles, magasabb jövedelemtermelési szinteket állítsanak be a saját modelljeikbe.

Az elmúlt két évben a válság sokkhatására a bankok költségoldalról a tevékenységek és projektek erőteljes ésszerűsítésére koncentráltak. Ez azonban a tőkeallokációs versenyben csak az első elem, amelyet követnie kell egy belső, folyamat-ésszerűsítési és üzleti stratégiai tervezésnek is. A tervezést az új világgazdasági környezetben ráadásul további kihívások nehezítik, például az, hogy a növekedést és jövedelmezőséget korábban jelentős mértékben generáló magánügyfelek immár rendkívüli módon tartózkodnak a hitelek felvételétől.