Árulók? - Miért ne vessük meg a munkahelyeket exportáló cégeket?

Massachusetts közkórháza 2004 környékén kezdte el a digitális röntgenfelvételeket Indiába küldeni, hogy azokat az ottani radiológusok kiértékeljék. Ezt hallva az akkori demokrata elnökjelölt, John Kerry elítélte és árulónak mondta a kiszervezést kezdeményező vállalatokat. A politikus az Amerikában fölöttébb ellenszenvesnek tartott Benedict Arnolds tábornokhoz – aki a függetlenségi háború idején átállt az angolokhoz – hasonlította ezeket a cégeket. Kerry elhibázott lépését követően egy valódi riadalomhullán söpört végig a nyugati világon a kiszervezések ellen. Ha a szabad kereskedelem ügyének ma újra meg kellene nyerni azon államférfiak támogatását, akik ma haboznak a fejlődő országokkal folytatott kereskedelem további liberalizálásával szemben, akkor első lépésként le kell győzni azokat a mítoszokat, amelyek révén a kiszervezés amolyan szitokszóvá vált.

Az első mítosz: a kiszervezés hatása olyan, mint egy cunamié. Ezt a nézetet olyan, egyébként jó képességű közgazdászok is vallották, mint az amerikai jegybank szerepét betöltő Federal Reserve korábbi tanácsának tagja, Alan Blinder. Ennek a forgatókönyvnek a bekövetkezte azonban több körülmény miatt is valószínűtlen, amelyek között vannak természetesek és olyanok is, amelyeket emberek idéztek elő. Vegyünk itt csak kettőt.

Az első az, hogy lehetetlen mindent kiszervezni. Vegyük például azt az esetet, hogy az Egyesült Államokból fel tudok hívni valakit az indiai Bangalorban, hogy az segítsen megoldani a számítógépemen felbukkant problémát. Ez azt feltételezi, hogy meg tudom érteni a kapott instrukciókat. Magam kipróbáltam ezt, amikor meghibásodott a Dell számítógépem, de az ismételt próbálkozások után kényszerűen feladtam a dolgot. Az eset annyira elkeserített, hogy amikor Davosban, a Világgazdasági Fórum egy rendezvényén találkoztam a cégtulajdonossal, Michael Dell-lel, a segítségét kértem, hogy cseréljék le a gépemet. Ez a gyógymód természetesen elérhetetlen mások számára. Így mostanra a Dell feladta azt a célt, hogy a telefonos ügyfélszolgálatokra hagyatkozzon. Emellett számos helyi „elektromos szerelő” bukkant fel, aki kiszáll, és helyben javítja meg a számítógépet, miközben a tulajdonos a saját munkaidejében a saját hozzáértési körének megfelelő tevékenységet lát el.

Másodszor, vannak ember alkotta akadályok bizonyos típusú kiszervezések útjában. Szakmai szervezetek például gyakorta lépnek közbe, hogy megakadályozzák bizonyos tevékenységek kihelyezését, mégpedig olyan követelmények kikötésével, amelyeknek csak maguk tudnak megfelelni. A külföldi radiológusoknak például amerikai tanúsítvány kell, mielőtt engedélyt kapnának az Egyesült Államokban készült röntgenfelvételek kiértékelésére. Ennek a minősítési követelménynek eddig csak két cég tudott megfelelni.

A második mítosz: a kiszervezés csak a gazdag országoktól a szegények irányába megy végbe. A feldolgozóipari szegmensben kiterjedt kétirányú kereskedelem folyik, esetenként egyetlen iparágon belül is. Egyes közgazdászok ezt „intraindusztriális” forgalom néven említik. A szolgáltatások esetében ugyanakkor széles körben bukkan fel az a félelem, hogy a kiszervezés csak egy irányba mehet végbe. Ez a félelem alaptalan. Tény ugyanis, hogy a fordított irányú kiszervezés is működik, amit valójában beszervezésnek nevezhetünk. Az információs technológia indiai óriásvállalatai – mint amilyen az Infosys vagy a Wipro – élvonalbeli szolgáltatásokat és kivételes tehetségű szakembereket keresnek, amikor versenybe szállnak például az Egyesült Államok piacán. A kiszervezések körében fölöttébb sikeres vállalkozónak számító Vikas Kapoor cégének, az IQornak például 12 amerikai telephelye van, ahol a 11 ezer fős foglalkoztatotti állományának fele áll alkalmazásban.

A harmadik mítosz: a kiszervezés munkahelyek elvesztésével jár. A republikánus színekben törvényhozási posztokért versenybe szálló nagyvállalati vezetőket az utóbbi időben rendre olyan vádakkal illették, hogy „amerikai munkahelyeket exportáltak”. Barbara Boxer szenátor például folyamatos kirohanásokat intézett Carly Fiorina, a Hewlett-Packard korábbi cégvezetője ellen az általa állítólag „exportált” 35 ezer álláshely miatt. A nyilvánvaló válasznak erre úgy kellett volna hangoznia, hogy „igen, kiszerveztem 35 ezer munkahelyet, de ha nem tettem volna meg, akkor a HP versenyképtelenné válik a veszélyesen kompetitív piacon, emiatt pedig 100 ezer munkahely ment volna veszendőbe”.

A munkahelyek exportjáról folytatott vitában egy további hamis érvvel is találkozni lehet. Ha például valamely nyugati országban eltűnik egy munkahely, amely később Indiában bukkan fel, akkor az csak „gonosz üzletemberek” műve lehet. Számos ilyen esetben valójában csak annyi történik, hogy az adott munkahelyet nem lehetett volna gazdaságosan fenntartani a szóban forgó nyugati államban, függetlenül India létezésétől vagy szerepétől. Ha például egy amerikai időskorúak otthonában 2 dollárba kerül minden egyes figyelmeztető hívás, amelyben az illetőt felszólítják a gyógyszerek esedékes bevételére, akkor az adott munkahely könnyen eltűnhet. Ha azonban a hívást Indiából kezdeményezik, és ez esetenként mindössze 0,25 dollárba kerül, akkor elképzelhető, hogy a szóban forgó nyugdíjasotthon megtartja a szolgáltatást, vagy ha még nincs ilyen, akkor előfizet rá. Ettől pedig a páciens egészségesebb lehet, a gyógyszergyártó nyereségesebbé válhat, India pedig jobban járhat, mert növekedne az ottani foglalkoztatás.
Röviden összefoglalva az eddigieket: a szolgáltatások kiszervezésén mindenki nyer. Ezt azonban sajnos kevesen értik meg.