Ország bizalom nélkül

„Bemész a boltba, és megfizeted” – az Origo információi szerint ezzel a mondattal érvelt Orbán Viktor néhány hete a Fideszen belül a mellett, hogy ha már elkerülhetetlen az adóemelés, akkor a fogyasztást terhelő adókat növeljék. Ezek ugyanis – hangoztatta amúgy jogosan a miniszterelnök – a többi adófajtával ellentétben kiszámíthatóbb bevételt jelentenek, hiszen nem kell behajtani, ráadásul kikerülni sem lehet őket. Így lett a 25 százalékosból 27 százalékos áfa Magyarországon – a legmagasabb egész Európában.

Míg a hírre reagáló kommentárok nagy része azon lamentált – szintén nem alap nélkül – , hogy lám-lám, már ebben is csúcstartók vagyunk, addig nagyvonalúan elsiklott a miniszterelnök érvelése, illetve az a mögött megbúvó realitás felett. És itt most nem a kormányfő személye a lényeg, hanem a valóság, amelyre ominózus mondata is utalt: azért kell az áfát emelni, mert a többi adót úgyis kijátszanák az emberek. Magyarul: nem bízunk abban, hogy „az ország érdekében” jelszóval befizetik a szükségesnek ítélt pluszt. Még magyarabbul: nem bízunk az emberekben.

Persze ez fordítva is érvényes: az emberek többsége sem bízik a politikai elitben, sem a kormánypárti, sem az ellenzéki politikusokban. Például azért nem, mert a politika fogalma – pártszínektől függetlenül – a közszellemben összefonódott a lopás fogalmával, a burkolt részrehajlástól kezdve a közpénzek baráti-családi cégeken keresztüli szétosztásán át a legpofátlanabb lenyúlásig.

Bár a bilik egy része, úgy tűnik, az elmúlt pár évben kiborult – hogy miért és kinek a közbenjárására, az külön tanulmányt érdemelne –, azt csak találgathatjuk, hány olyan nokiás dobozos ügy volt, van vagy lesz bármelyik politikai oldalon, amelyekre érdek híján soha nem derül fény. Mindezek után nem csoda, ha az egyszerű ember beint minden olyan próbálkozásnak, amellyel „azok ott fent” próbálják őt „megsarcolni”.

A bizalom azonban nemcsak választók és megválasztottak, hanem a társadalmi-gazdasági élet egyéb relációiban is hiánycikk – elég csak a cégek-alkalmazottak vagy a vevők-eladók viszonyára gondolni, szinte bármely iparágban. Bár pozitív példa is van szép számmal, a „már megint le akartak húzni” érzés nem csak a paranoidoknál tér vissza nap mint nap, akár egy autószervizben, akár egy biztosítás megkötése után.

De miért is rossz ez? Egyrészt azért, mert egyszerűen nem jó olyan országban élni, ahol mindent átsző a bizalmatlanság (és akkor az általános rosszkedvről, nemtörődömségről, feszültségről, a „mindig úgyis mi járunk rosszul” típusú önfelmentő mechanizmusokról és kelet-európai szinten is alig überelhető önsorsrontási praktikákról még nem is beszéltünk).

Másrészt azért, mert „a gazdasági élet vizsgálatából leszűrhető egyik legfőbb tanulság az, hogy egy nemzet jólétét és versenyképességét egyetlen, mindenütt észlelhető kulturális tényező határozza meg: a bizalom szintje az adott társadalomban” – írta Francis Fukuyama politológus-közgazdász világhíres Bizalom című könyvében. Tézise szerint a gazdaság azokban az országokban virágzik, amelyek nagy társadalmi tőkével rendelkeznek – ez pedig a bizalomból táplálkozik, az etikai szokások, a vallás és a történelmi körülmények hozzák létre. Gazdasági siker tehát csak ott lesz, ahol a tisztesség a mindennapi gazdasági életet is áthatja.

Amíg tehát hazánkban a lopás a politikai kultúra „természetes” része marad, az adócsalást összekacsintás kíséri, a törvénytisztelő adófizetőket pedig élhetetlen lúzerekként stigmatizálja a közvélemény, addig teljesen mindegy, hogy Bajnai Gordonnak, Orbán Viktornak vagy éppen Chuck Norrisnak hívják a miniszterelnököt, a jólét továbbra is csak távoli álom lesz.