Cannes-i várakozások: nagy reform kis csomagokban

Amikor a francia elnök, Nicolas Sarkozy egy évvel ezelőtt bejelentette a G20-csúcs napirendjét, általában azt várták, hogy 2011 vége felé a világgazdaság kényelmes cirkálósebességgel halad majd előre. A „valutaháborúk” körüli, akkortájt már terjedő aggályok azt sugallták, Sarkozy prioritásai helyesek voltak. Sajnos időközben előkerültek más ügyek, amelyeknek több figyelmet kell szentelni: a kifulladó globális fellendülés és a tornyosuló adósságválság árnyékában időpocsékolásnak látszana, ha sokat foglalkoznának a hosszú távra szóló pénzügyi reform kérdéseivel.

Ugyanakkor a téma napirenden tartása mellett is lehet érvelni. A globális pénzügyi rendszer fogyatékosságai hozzájárultak az utóbbi évek súlyos gazdasági zavaraihoz, mint amilyen a túlzott globális likviditás létrejötte, a dollárban kifejezett tartalékok túlzott felhalmozása, a folyómérleg-többletekre és -hiányokra adott eltérő gazdaságpolitikai válaszok, a szükséges árfolyam-kiigazításokkal szembeni ellenállás a felzárkózó államokban, globális szinten pedig az infláció és a defláció egyidejű jelenléte.

Ezek a problémák egyértelmű megnyilvánulásai a nemzetközi pénzügyi rendszer fogyatékosságainak. Ha azonban ez utóbbiak felé fordulnánk, akkor a mai, égető gazdasági bajokkal nem tudnánk foglalkozni, legfeljebb némi iránymutatást kaphatnánk az aktuális problémák kezeléséhez, illetve korlátozni tudnánk a jövőbeni, újabb feszültségek felgyülemlését. És éppen ez az a pont, ahol a második kérdés – hová vezethetnek ezek a viták – érdemben szóba jöhet.

Franciaország nem tette világossá, hogy a globális pénzügyi reformoktól milyen problémák megoldását lehet várni, és az ilyen reformokhoz nem vázolt nagyobb horderejű tervet. Ehelyett kisebb témákat választott, hogy ezekre külön-külön keressen konszenzust. Ilyen téma a 2010-es dél-koreai elnökség ajánlása a multilaterális likviditásteremtés mechanizmusára, a sokoldalú felügyeleti rendszerek megerősítése, a megfelelő tőkeforgalmi ellenőrzés megteremtése, illetve annak a valutakosárnak a megváltoztatása, amelyen az Nemzetközi Valutaalap elszámolóegysége, az SDR alapul. Ez utóbbitól hajdan azt várták, hogy valamikor globális értékmegőrző eszközzé válik.

Ez az elaprózott megközelítés politikailag talán bölcsnek látszik, elemzői szempontból azonban inkább zavarba ejtő, mert nem kínál fogódzókat az átfogó képről. A kis lépések célszerűségét olyan perspektívából kell megvizsgálnunk, amellyel legalább 10-15 éves távlatot át lehet fogni. Ezen az időhorizonton néhány kulcsvalutából álló, multipoláris rendszer létrejöttével kell számolnunk, amelyben az euró (ha fennmarad) és a kínai jüan lehet az elsődleges jelölt az amerikai dollár kiegészítőjeként. Tegyük hozzá, hogy jelenleg mindkettő komoly fogyatékosságokkal küzd, és közülük talán csak az egyik tehet szert valamiféle nemzetközi valuta státusra. Elképzelhető természetesen, hogy más valuta is felbukkan a horizonton, bár nyilván hosszabb időtáv mentén. A gazdasági logika mindazonáltal egyértelműen a multipolaritás irányába mutat, amely a tőke mobilitását és az árfolyamok rugalmasságát ígéri a pólusok között, valamint likvid piacok kialakulását minden egyes régió meghatározó kötvényeire. Egy valóban multipoláris rendszer stabilitását azonban nem lehet eleve adottnak tekinteni, mert ehhez minden pólusnak el kellene térnie a pusztán belső prioritásoktól, és készen kell állnia a nemzetközi kötelezettségek teljesítésére, mind normál, mind válságos időkben.

A fő gazdasági és pénzügyi blokkok ilyen előfeltételeknek manapság nem felelnek meg, bár más-más okok miatt. Kína például jelentős lépéseket tett a valutája nemzetköziesítése irányába, de a gazdaságpolitikai rendszere erős belföldi orientációt követ. A jelenleg erős megpróbáltatásnak kitett euróövezet megerősödve kerülhet ki a jelenlegi válságból, ehhez azonban el kellene térnie a nemzetköziesedéssel szemben tanúsított semleges hozzáállástól. Az Egyesült Államok viszont a maga részéről még mindig nem hajlandó teljes felelősséget vállalni belföldi gazdaságpolitikájának globális következményeiért.

Amint a nemzetközi monetáris rendszer tovább halad a multipolaritás irányába, a nemzetközi koordináció fő feladata az lesz, hogy le lehessen aratni a nyereségét ennek a piaci alapú elmozdulásnak, illetve mérsékelni lehessen a folyamattal járó kockázatokat. Ebből a nézőpontból kiindulva kell megítélni azokat a vitákat is, amelyek az SDR-kosár (például a jüannal való) kiterjesztéséről, illetve a kétoldalú swapegyezményekről folynak.

Egy ténylegesen multilaterális, kvázi globális valuta köré szervezett rendszer, illetve a globális likviditás központosított menedzselése továbbra is lehetséges, bár nem a legvalószínűbb kimenetel. Ehhez rövid távon nem állnak össze a szükséges feltételek, nem utolsósorban azért, mert egyetlen nagyobb állam sem lesz hajlandó eltérni a belpolitikai prioritásoktól. A jövőben (például egy újabb globális válság esetén) azonban ilyen forgatókönyv előtérbe kerülhet.

Ezeket a tág perspektívákat mindazonáltal aligha fogják Cannes-ban megvitatni, ami szükségszerű, mert az ott összejövő vezetőknek arra kell összpontosítaniuk, amit teljesíteni is tudnak. Mindezt figyelembe véve az SDR-kosár összeállításának és a likviditásteremtésnek a kérdését inkább a pénzügyminiszterekre kellene hagyni, miközben a kormány- és államfők elé olyan ügyek megvitatását kell utalni, amelyekhez az ő jelenlétük elengedhetetlen: a globális valutareformot.

a megjelenő vezetők e kérdés megvitatására szánnak? És vajon hová vezethetnek ilyen viták?Jean Pisani-Ferry, a Bruegel gazdaságkutató intézet igazgatója-->