Varsó nem Budapest

A váratlan dicséret akár büszkeséggel is eltölthetné a magyar kormányt, hiszen olyan vezető állította példaképül az itteni kurzust, akinek pártja a szavazatok 30 százalékával a második legnagyobb politikai ereje egy regionális középhatalomnak. Talán egy pillanatra még azon is elmerenghettek Budapesten, hogy milyen jó lett volna egy Kaczynski vezette nagy szövetséges „a hanyatló Nyugat” ellenpontjának kialakításában (hasonlóan ahhoz, ahogy Kuba megtalálta magának Venezuelát). A történet azonban másképp alakult.

Donald Tusk Polgári Platformjának újraválasztása Magyarországnak is üzenet. Azt üzeni, hogy egy jobbközép párt sikeréhez nem feltétlenül van szükség populizmusra, Nyugat-ellenességre és a közgazdasági tankönyvek sutba dobására még Kelet-Közép-Európában sem.

Nem vitás, hogy a lengyel miniszterelnök is megkötötte a maga kompromisszumait az elmúlt négy év során. Az idén például ő is megcsapolta a magán-nyugdíjpénztári befizetéseket, és áfát emelt. Kezdeti reformlendülete is alábbhagyott: a bürokrácia még mindig magas, a foglalkoztatás alacsony, sok fiatal kivándorol, az állam továbbra is túl sokat költ a mezőgazdaság támogatására, korai nyugdíjakra és túl keveset kutatás-fejlesztésre, miközben a jövő évi költségvetés túlzottan derűlűtó számokra épül. Tusk mindezek ellenére következetes, kiszámítható européer és piacpárti politikus, a lengyel gazdaság válságállósága pedig egész Európában a legjobbak közé tartozik.

A következő években eldőlhet, hogy az újraválasztási szempontok eltűnte és a koalíciós alkuk megkötése után az új lengyel kormány képes lesz-e még nagyobb fokozatra kapcsolni a reformokban, és folytatni tudja-e Európa egyik sikertörténetét. Ha így lesz, az is előfordulhat, hogy előbb-utóbb Budapest akar majd hasonlítani Varsóra.