Bürokráciacsökkentő tervek - Tudathasadás

A kormány adózási előterjesztése alapján a képviselői javaslatokkal 266 oldalnyira bővült adózási salátatörvény intő példa az egyszerűsítésben reménykedőknek. Nem feltétlenül a kormányzati szándékban keresendő a hiba, hiszen nyilvánvaló, hogy a lehetséges egyszerűsítési lehetőségek mentén próbál mozogni a javaslattevő „stratégiai” államtitkárság. Kétségtelen tény, hogy a megszorítások és a költségvetési bevételek növelése nem rendezhető két mondatban, és ezt a Nemzetgazdasági Minisztérium (NGM) bírálói is tudják. A gazdaságpolitikai tévedések – mint például az egykulcsos személyi jövedelemadó – hatásainak kiigazítása terén az adópolitikai manőverek nem éppen az egyszerűsítés irányába mutatnak. Így a kommunikációban és a tettekben éles ellentmondás fedezhető fel, és ezt már nem lehet tovább elrejteni.

A nemzetgazdasági minisztérium által javasolt intézkedések 12 fő területre összpontosítanak összesen 114 pontban (Egyszerű állam program). Sajnos általános tény, hogy a program csupán célokat jelöl, de nem beszél a módszerekről, holott az ügyviteli területen a kivitelezési technikákról kellene beszélni, nem pedig jól hangzó szlogenekről.
Az első az adózáshoz kapcsolódó fejezet. A bérszámfejtés szabályai jelenleg is elképesztően bonyolultak, csodálatos módon a magyar gazdasági szereplők egy része fantasztikusan fejlett, de drága szoftverekkel képes úrrá lenni a helyzeten. A többiek joggal méltatlankodnak, valós alternatíva azonban nincs, a szoftverek tömeges és pontos alkalmazása az egyetlen lehetőség. A foglalkoztatási fejezet szerint megszűnnének a havi bérlapok azoknál a dolgozóknál, akiknél nincs évközi bérváltozás. Megszűnne a kilépő „csomag”, ami alapvető törvénymódosításokat feltételez, ezek azonban késnek. A pofonegyszerű foglalkoztatási módszerek közül a segítő családtag esetét a program még támogatandónak tartotta, sőt, időkerettel még a bejelentés alól is mentesítette volna, de talán időközben rájöttek a program írói, hogy a segítő családtag igencsak csavaros módszer, és munkaügyi visszaélésekre adhat módot, így szépen csöndben azt 2012-től megszüntették.

A kisadók csökkentése terén visszalépett a kormány, hiszen 10 (valójában 7) kisadó kivezetéséről beszélt, de bevezette az egészségügyi termékadót, viszszahozta a kulturális járulékot, és a biztosítók nyakába rakta az autósokra kivetett baleseti adót, de a kamarai regisztrációs díjat is tekinthetjük adónak, ahol a papíralapú ügyintézés egyáltalán nincs megtiltva. A szakképzési hozzájárulás felhasználása terén szembemegy a kormány a javaslatcsomaggal, éppen szűkítés valósul meg, miközben a program tágítást szorgalmaz. Az adóaudit, illetve a többi egyszerűsítési szándék üres frázis maradt, 2012-re egyik sem valósult meg.
A második terület a számviteli egyszerűsítés. Ezen a területen helye van némi dicséretnek is, hiszen a kontírozás helyett a gépi naplózás, valamint a készpénztartási szabályok forgalomarányos, 10 százalékos szintre való enyhítése óriási előrelépés. Kár, hogy ezt a szabályt nem lehet visszamenőleg alkalmazni. Tétova, de helyes lépés a legegyszerűbb beszámolót készítők körében a számviteli politika tartalmának egyszerűsítése, de a rendeleti úton alkalmazható egységes számviteli politika még várat magára. Hiú ábránd azonban, hogy a társasági adóval babráló pénzügyi kormányzat lépéseket tenne abba az irányba, hogy leegyszerűsítse a társaságiadó-alap meghatározását és kiszűrje a számviteli beszámoló és a társaságiadó-bevallás párhuzamosságait.
A harmadik területen a hatóság által okozott adminisztrációt csökkentené a kormány. A korábban kifogásolt statisztikai adatgyűjtést felülvizsgálnák, ami jó hír, azonban megvalósítása igencsak kétséges, lévén, hogy az irányelvek nem Magyarországon íródnak. Ezen a téren a kormánynak törvénymódosításokkal, kormányrendeletekkel kellene gátat szabni a statisztikai hivatalnak (KSH), mert az adóhivatal számára beküldött bőséges adatok elemzése helyett eltérő tartalommal és határidővel zaklatják az adatszolgáltatásra kijelölt vállalkozásokat a KSH irányából. Az állítólag véletlenszerű kiválasztás károsultjainak megnövekedett adatgyűjtési költségeit senki sem téríti meg. Ebben a fejezetben nincs több értelmezhető javaslat, csupán megvalósíthatatlan vágyálmok. Ilyen a jóhiszemű ellenőrzés, az összevont hatósági vizsgálat vagy az első figyelmeztetés elve. Ezeknek a közeljövőben való alkalmazása inkább adminisztrációs sci-fi, mint valóság, ráadásul éppen kormányzati javaslatra megszűnt a minősített adózók első esetben alkalmazandó 20 százalékos bírságplafonja.

A további fejezetekben megjelenő ágazati javaslatok szimpatikusak, a borászati, a termékdíj és a fuvarozási területre írt indítványok előremutatók, a megvalósításuk azonban könnyedén halasztható. Könnyű észrevenni, hogy az okmányiroda adóhatósági nyilvántartásokból való lekérdezési lehetősége ma még utópia, ráadásul az adóhatóság évek óta késik az önjáró adóigazolási rendszer beindításával, a szükséges bevallásokat még mindig kézzel böngészik végig. Rejtélyes, hogy a vendéglátók anyaghányad-nyilvántartása és az élelmiszergyártók gyártmánylap-szabályozása miért nem volt korábban egyszerűsíthető, és miért kell így üzenni az NGM részéről a Vidékfejlesztési Minisztérium irányába.

A javaslatcsomag jó példája annak, amikor a politikai igyekezet frázisokban tör ki, a nagyot mondó elképzelések és a tényleges intézkedések ellentmondásossága pedig súlytalanná teszi az egész csomagot. Ennek ellenére minden kormány célként tűzi ki az adminisztráció visszaszorítását, így akármilyen kevés is valósul meg a csomagból azt mind eredményként lehet „ünnepelni”.