Stiglitz: Úgy látszott, ennél rosszabb nem jöhet, mégis jött

Egyre nyilvánvalóbb, hogy az európai politikai vezetők – az egységes valuta melletti összes kiállásuk ellenére – nem tudják felfogni, mire lenne szükség az euró működőképességéhez. A létrehozatalakor az volt a meghatározó nézet, hogy csak fiskális fegyelemre van szükség. Írország és Spanyolország költségvetési többletet tudott kimutatni a válság előtt, az azonban csakhamar tetemes deficitbe és óriási adósságba fordult át. Így most az európai vezetők azt mondják, az euróövezeti államoknak elsődlegesen a folyó fizetési mérlegüket kell szigorúan ellenőrizniük.

Ennek fényében furcsának hat, hogy a válságban az Egyesült Államok vált a biztos mentsvárrá a globális befektetők számára, jóllehet az USA évek óta hatalmas folyómérleg-hiányt mutat ki. A kérdés így az, hogy az Európai Unió miként fog különbséget tenni „rossz” és „jó” folyómérleg-deficit között, ha ez utóbbival együtt a kormány például kedvező üzleti légkört teremt és jelentős közvetlen külföldi tőkebefektetést generál. A rossz folyómérleg-deficit megelőzéséhez sokkal nagyobb mértékben kellene beavatkozni a magánszektor tevékenységébe, mint ami az euró megalkotásakor érvényes neoliberális, egységes piaci doktrínákból fakadna.

Spanyolországban például a magánbankoktól dőlt a pénz a magánszektorba. Vajon a kormánynak kell eldönteni, hogy valamely – például az ingatlanszektorba irányuló – tőkeáramlás elhibázott-e vagy nem, és ezt fékeznie kell-e adóval vagy más eszközzel? Számomra ugyan ennek lenne értelme, ilyen politika azonban az EU szabadpiaci propagandistái szemében kiátkozandó cselekmény lenne.
A világos, egyszerű válaszokért fel kell idézni az egyes pénzügyi válságok után világszerte folytatott vitákat. Minden felfordulás után felbukkan olyan magyarázat, amelyről már a következő válság bebizonyítja, hogy hibás vagy elégtelen.

Az 1980-as évek latin-amerikai válságait a túlzott hitelfelvétel váltotta ki, ezzel azonban nem lehet megmagyarázni az 1994-es mexikói krízist, ezért ez utóbbit a megtakarítások elégtelenségével indokolták. Aztán jött a kelet-ázsiai válság, amikor az érintett országokban magas volt a megtakarítási ráta, ezért az új magyarázat a „rossz gazdasági kormányzás” lett. Ez azonban szintén sántított, mert a világon a legátláthatóbb kormányzati tevékenységet felmutató skandináv államokban évekkel korábban futott le egy válsághullám. Van azonban egy szál, amely a fenti esetek mindegyikén, a 2008-as felforduláson is végigfut: a pénzügyi szektor mindenütt tévesen ítélte meg a hitelképesség mértékét, és roszszul menedzselte a kockázatot.

Ezek a problémák az euróval és a nélkül is előfordulnak, az egységes valuta megléte azonban megnehezítette a kormányok számára a megfelelő válaszok kimunkálását. További baj, hogy az euró miatt alkalmazhatatlanná vált a kiigazítás két kulcsfontosságú eszköze, a kamat és az árfolyam, a helyükbe pedig nem lépett semmi. Tetézi a problémákat, hogy az Európai Központi Bank – a kapott mandátuma folytán – az árstabilitásra kénytelen összpontosítani, holott a mai kihívás éppen a foglalkoztatás, a növekedés és a pénzügyi stabilitás. Közös fiskális politika hiányában az egységes piac szabad utat nyitott az adóverseny előtt, ennek részeként tülekedés kezdődött a legalacsonyabb kulcsok alkalmazásáért, hogy ki-ki több beruházást tudjon vonzani.

Látni kell emellett, hogy a munkaerő szabad áramlása révén az egyén választhat, fizeti-e az előző generáció által összehozott adósságot. Egy fiatal ír például külföldre távozhat, hogy ne kelljen részt vennie annak a kolosszális tartozásnak a törlesztésében, amelyet a kormánya a nagy összegű bankmentő akciókkal felhalmozott. A migrációról természetesen azt tartják, hogy előnyös, mert a várható legnagyobb hozamok szerint allokálható a munkaerő. Az adott, konkrét esetben azonban a migráció aláássa a termelékenységet.

A migráció része egy alkalmazkodási mechanizmusnak, amitől az USA például képes egységes piacként és egységes valutával működni. Ebben fontos a szövetségi kormány szerepe, amely segítheti a nagyarányú munkanélküliséggel sújtott államokat. Ez lenne az a transzferunió, amelytől Európában a németek viszolyognak. Az USA azonban egyes államok teljes elnéptelenedését is kész elfogadni, ha azok képtelenek a versenyre. Vajon elképzelhető-e ez Európában? Vagy ennek alternatívájaként kész-e vállalni egy állam az az árak és bérek csökkenését? Ez az eljárás hajdanán, az aranystandard idején is csődöt mondott, és most az euró alatt is ez történt.

Ha az észak-európai országoknak igazuk lenne azzal a tétellel, hogy a fegyelmet a másikra kényszerítve az eurót működőképessé lehetne tenni (ebben szerintem tévednek), a dologban akkor is lenne nagy adag morális önámítás. Addig rendben lenne a dolog, hogy a déli honfitársaikat a fiskális tékozlásuk miatt kárhoztatják, vagy ha az íreket és a spanyolokat a piacok szabadjára engedése miatt okolják. Ezzel azonban nem tudnak hozzányúlni a mai, égető problémához: itt van a hatalmas adósság, amelyet az euró által megszabott keretek között kell menedzselni, tekintet nélkül arra, hogy a tartozás valamely magán- vagy állami kalkuláció elhibázása nyomán állt-e elő.

A közkiadások mai lefaragása nem kínál megoldást a tegnapi tékozlás problémájára, mert a megszorítások még mélyebb recesszióba taszítják a gazdaságot. Európa vezetői ezt jól tudják, és azt is, hogy növekedésre van szükség. Ahelyett azonban, hogy a mai nap problémáival foglalkoznának, inkább szentbeszédeket tartanak arról, mit kellett volna tenniük a korábbi kormányoknak. Ez talán kielégíti az erénycsőszöket, de Európa problémáit nem oldja meg – és az eurót sem fogja megmenteni.