Rosszkedvünk tele

A rendszerváltás óta talán egyetlen évnek sem néztünk olyan aggódva elébe, mint a most kezdődő 2012-esnek. Bár a tőkepiacok az ilyenkor év végén szokásos „window dressing” keretében nem teljesítettek rosszul, a kamatok és a forint gyenge szinteken végezték az évet. Ha így nézzük, vészes, hogy egy relatíve optimista, bár illikvid periódusban a magyar eszközöket általános rosszkedv övezi. Mindez persze nem csoda. Koherens ideológia és ennek kapcsán szilárd értékrend hiányában a Párt a választásokra készülve nem rendelkezett gazdasági-társadalmi programmal, amit a kormányzás másfél éve alatt sem volt képes pótolni.

A politikai hatalom gyakorlásának, valamint a mögöttes gazdasági érdekcsoportok kiszolgálásának mind hatékonyabb módjára koncentráló kormányzat 2011 végére sem tudott stabil jövőképet adni sem a külföldi befektetők, sem a magyar tőke, sem a hazai megtakarítók számára. 2011–2012 telén félelemmel, rossz hangulatban tekintünk az előttünk álló esztendőre. A bankrendszer hitelezési képességének és hajlandóságának számottevő csökkenésével kombinált jelentős költségvetési megszorítás recessziós hatása nem kétséges, csak az, hogy a gazdasági visszaesés mértéke mekkora lesz.

A visszaeső kibocsátás mellett új munkahelyekről álmodni felesleges, különösen úgy, hogy az exportunk túlnyomó részét felszívó Európa már most recesszióban van, és minden jel arra mutat, hogy 2012 közepéig abban is lesz. Az európai bankrendszer hitelállománya a válság miatt a várakozások szerint csökkenni fog, ez borítékolja, hogy az európai növekedés még éveken át messze lesz a kirobbanótól.

Emellett nem árt felhívni a figyelmet az ázsiai gazdasági térség lassulásának első jeleire sem, mely az európai dekonjunktúra, valamint a kínai pénzügyi közvetítői rendszer destabilizálódása miatt jövőre rendkívül kellemetlen meglepetéseket okozhat. Ez utóbbival kapcsolatban figyelmeztető jel, hogy a felzárkózó országok gazdasági konjunktúrájára oly érzékeny feltörekvő kötvénypiacokra irányuló tőke áramlása tavaly szeptemberben megállt, majd az év vége felé enyhén negatívba is fordult. A folyamat azért lehet számunkra különösen aggasztó, mert hazánk lejáró adósságának refinanszírozását pont ez a tőkeáramlás tudná biztosítani, már amennyiben lenne. Ha azonban a feltörekvő kötvénypiacokra nem jut megfelelő mennyiségű pénz, akkor lejáratainkat is csak egy nemzetközi pénzügyi programban való részvétellel tudjuk értelmes feltételek mellett biztosítani.

Ez utóbbival kapcsolatban pedig nem lehetünk túl optimisták. Az Európai Unió tárgyalói és döntéshozói személyes ügyként fogják fel a magyar kormány részéről őket ért otrombaságokat, és a megegyezéshez olyan feltételeket szabnak, melyet a magyar politikai vezetés az általa kiásott lövészárkokból nem fog elfogadni. Az unió részéről a példa statuálásának abból a szempontból is van értelme, hogy egy magyar finanszírozási krízis esetén látható lesz, mi történik egy országgal, ha nem hajlandó az európai normák szerinti együttműködésre saját politikai, gazdasági és katonai szövetségeseivel.

A leértékelődő forint, a két számjegyű kamatok, valamint a menekülő üzemmódba kapcsoló tőke olyan helyzetbe hozná az országot, amelyet húsz éve még a moziban sem láttunk, de kérdés, hogy döntéshozóink ennek kockázatát mennyire veszik komolyan. Elvben van remény, hogy az utolsó pillanatban a magyar nemzet sorsát a kezében tartó kormány álláspontjában lesz változás, és a megegyezés megszületik. Ha viszont nem, akkor rosszkedvünk telét York napsütése sem fogja tündöklő nyárrá változtatni.