A magyar sebezhetőség

Az európai politikusok tűzoltó intézkedései mellett az Európai Bizottság igyekszik preventíven is reagálni a válságfolyamatokra. A most közzétett vészjelentés, az Alert Mechanism Report (AMR) középpontjában ezúttal nem azok az országok szerepelnek (Görögország, Portugália, Írország és Románia), amelyek már nemzetközi hitelre, támogatásra szorulnak, hanem azok, amelyek új, potenciális válsággócok lehetnek. Olaszország, Spanyolország és Ciprus mellett Magyarországot is azon országok csoportjába sorolták, amelyeknek sürgősen lépéseket kell tenniük makrogazdasági egyensúlytalanságaik orvoslására.

Magyarországot azonban több tekintetben is kakukktojásnak érzékelhetjük e listán. Nem elsősorban földrajzi okokból, és nem is pusztán azért, mert a három mediterrán ország egyaránt az euróövezet tagja. A veszélyeztettek közé kerülésünk makroökonómiai szempontból is paradoxonnak tekinthető. Szemben az olasz, a spanyol és a ciprusi külső egyensúlyi pozíciókkal, Magyarországnak nem csupán külkereskedelmi mérlege, hanem a folyó fizetési és a tőkemérleg együttes egyenlege is jelentős többletet mutat. Sőt, önmagában még államadósságunk szintje sem kiugró – a GDP arányában 80 százalék körül mozgó érték az Európai Unió átlagának felel meg, az euróövezeti átlagtól pedig kismértékben még el is marad.

Mégsem állíthatjuk, hogy Magyarország indokolatlanul került a különösen sebezhetőnek ítélt országok csoportjába. Országkockázati feláraink, hosszú lejáratú állampapírhozamaink nemcsak a stabil helyzetűnek tekintett többi visegrádi országhoz képest, de például Romániához viszonyítva is kiugróak. Sarkosan fogalmazva: azok a költségvetési lépések, amelyekkel a közelmúltban sikerült az államháztartás egyenlegének és az államadósság szintjének viszonylagos stabilitását megőrizni, távolról sem győzték meg a pénzpiaci döntéshozókat. Vagyis az a szakpolitikai vélekedés, amely a magyar kiigazítás nem szokványos lépéseit csupán rövid távon működőnek ítélte, dominánssá vált a nemzetközi pénzpiacokon is.

Magyarország tehát elsősorban azért kerülhetett kínosan előkelő helyre a veszélyeztettségi rangsorban, mert a nemzetközi intézmények és nyomukban a pénzpiacok bizalma megrendült. Márpedig jól tudjuk, hogy a bizalom és a növekedés közötti viszony tipikusan önerősítő köröket hoz létre: bizalomhiányos gazdaságokban általában csak túlkonszolidáció után, jelentős késéssel indul meg a fellendülés – amikor a korábban reményvesztett gazdasági szereplők többsége ismét bízik a kilátások tartós javulásában.

Nem klasszikus értelemben politizálók tehát azok a vélemények, amelyek egy kisméretű nyitott gazdaságon a bizalomerősítő lépéseket kérik számon elsősorban. Az ilyen típusú kritikák valójában úgy értelmezhetők, mint amelyek az alacsony növekedés és a bizalomhiány ördögi körének megtörésére irányuló lépéseket fogalmazzák meg. Kétségtelen, hogy mindezt dominánsan a nemzetközi pénzpiacok nézőpontjából teszik – azonban ez a perspektíva a legtöbb tekintetben megegyezik a hazai vállalkozások és állampolgárok érdekeivel is.

A megrendült bizalom visszaszerzése persze csak hosszabb távon sikerülhet, és a nemzetközi intézményekkel történő megállapodás különösen a humán területek (oktatás, egészségügy), valamint a közösségi közlekedés finanszírozása területén fájdalmas elvárásokat is támaszthat. Valójában ebben rejlik ma Magyarország legsebezhetőbb pontja – miután az elmúlt évek során a polgárok és a vállalkozók megszorítások sorozatát élték meg, egyre többen politikai tűréshatárhoz is érkeztek. A stabilizációnak sikerülni kell, különben a politikai radikalizmus kritikus erősödésével és ennek minden gazdasági és társadalmi következményével is szembesülnünk kell.