Az állami manipuláció korlátai

A 2011 utolsó negyedévében tapasztalt készletfeltöltés láttán feléledtek a remények az amerikai kilábalásra, a GDP reálnövekedése azonban makacsul a hosszú távú trend alatt marad. Bár a szezonálisan kiigazított foglalkoztatási adatok szerint a munkanélküliségi ráta 8,3 százalékra sülylyedt, a reálisabbnak tekinthető alulfoglalkoztatottsági mutató 15 százalék fölött maradt, a munkaerő-piaci részvételi arány pedig 30 év óta nem látott alacsony szinten van. A gazdaság betegeskedésének e jeleivel az USA korántsem áll egyedül, hiszen az euróövezet ennél jóval súlyosabb szuverén adósságválsággal küzd.

Miért van minden másként ez alkalommal? A válaszért térjünk vissza Ayn Rand 1957-ben Atlas Shrugged (Atlasz vállat von, a magyar kiadásban Veszett világ – a szerk.) címen megjelentetett művéhez. A fő mondandót úgy lehetne egyszerűen megfogalmazni, hogy a tőketulajdonosok sztrájkba lépnek, ha az állam magához ragadja a tőkeberuházások ösztönzését és mozgatórugóit.

Az innovatív ipari vállalkozók portréját Rand – a görög mitológia Atlaszának képére – úgy festi le, mint akik a hátukon cipelik egy túlsúlyos és folyton duzzadó kollektivista kormány antiutópisztikus világát. A fiktív főhős, John Galt arra szólítja fel a vállalkozókat, hogy inkább fogják viszsza termelő igyekezetüket és „állítsák le a világ motorját”, mintsem, hogy előmozdítsanak egy olyan világot, amelyben – az egyenlőség leple alatt – eltérítik az ösztönzőket, hogy megelőzzék a jó politikai kapcsolatokkal rendelkezők gazdasági bukását.

Rand fiktív világa mára szemlátomást valósággá vált: vég nélküli gazdasági élénkítő és mentőakciókkal támogatják az improduktívakat a legtermelékenyebbek rovására, és még több adóval sújtanák a tőkeberuházásokat. Rand hősies vállalkozóinak vállrándítása ma fellelhető a vállalati és a kormányzati mérlegek öszszekuszált számaiban.
Az amerikai Federal Reserve több mint 2 ezer milliárd dollárral növelte pénztömeget 2008 óta. Ez hihetetlen és példátlan szám, ami lényegében ajándék a bankoknak a veszteségeik fedezetére, illetve a hitelezésük és a befektetéseik ösztönzésére. Ehelyett a bankok tovább folytatják hatalmas adósságleépítési programjukat, így a friss pénzük csaknem teljes egészben a Fednél maradt többlettartalékként. A nagyvállalatok eközben soha nem látott nagyságú készpénzen ülnek, mind az eszközállományukhoz, mind a saját tőkéjükhöz viszonyítva.

Ennek ellenére adósságaik is rekordszinten állnak, mind az eszközállományukhoz, mind a saját tőkéjükhöz képest.
Jelenleg a felhalmozott készpénz a király. A pénz forgási sebessége (azaz a pénz elköltésének gyakorisága, vagy a GDP aránya a pénztömeghez képest) a történelmi mélypont irányába csökken. Nem csoda, ha a monetáris politikának csekély hatása van. A tőke, amely a gazdasági növekedés motorja, tétlenül hever.

Rand talán minden gazdasági megfigyelőnél jobban hangsúlyozta az ösztönzők központi szerepét a vállalkozói innováció és a kockázatvállalás folyamatában. Ha bárki tompítja az ösztönzők és a piaci árjelzések hatását, az megvonja az üzemanyagot a növekedés motorjától. Ezt a tényt azonban a jegybanki vezetők nyilvánvalóan elhanyagolják, amikor a kamatszintet manipulálják, és amikor mennyiségi enyhítést hajtanak végre.

A kamatláb valójában több, mint egy gazdasági tényező a megtakarítások és beruházások befolyásolására. Amint azt Ludwig von Mises osztrák közgazdász hangoztatta, inkább tükrözi, semmint meghatározza az emberek időpreferenciáját, azaz vágyaik azonnali vagy jövőbeni kielégítését. A kamatok annyiban ösztönzik és orientálják a vállalkozókat, hogy időben miként allokálják a tőkéjüket.

Ha az állam manipulálja a kamatszintet, az nem befolyásolja az időpreferenciát, még ha jelez is ilyen változásokat. Az ebből eredő inkonzisztencia torzulásokat eredményez: mint bármely árszabályozás esetén, a tőke is késztetést kap arra, hogy olyan beruházások irányába áramoljon, amelyek nem állnak összhangban az aktuális kereslettel és kínálattal. A Fed célzottan és alattomosan torzítja az ösztönzési rendszert, különösképpen azokat a jelzéseket, amelyeket egyébként a pénz ára közvetítene, ez pedig félreinvesztálást eredményez (a közadósság monetizálása révén pedig inflációt is).

Ez egy ideig folytatódhat, jutalmazva az improduktív beruházásokat és a spekulánsokat, akik feltételezik, hogy a Fed kiiktatta a kockázatokat. Mint azonban Rand emlékeztet bennünket, egy ponton a táncnak vége, és fizetni kell. Ma, a történelem legnagyobb hitelexpanziója után ezt a pontot egyértelműen elértük. A közömbössé vált tőke figyelmen kívül hagyja a megtévesztő piaci jeleket, a fenntarthatatlan, elhibázott invesztíciók hatása pedig lassan átszivárog a rendszeren, amint a befolyásolhatatlan időpreferencia érvényre jut.

Az állam hosszú távon egyszerűen képtelen rávenni vállalkozókat a kölcsönzésre, a hitelfelvételre és a beruházásra. A tőke elkerülhetetlenül vállat von, ha szembesül a szabadpiacokat elnyomó manipulálással. Ha ez bekövetkezik, akkor látjuk meg a laza monetáris politika valódi következményeit, amelyek nem nagyobb gazdasági aktivitáshoz vezetnek, hanem a koordináció és a kiigazítás természetes mechanizmusának lerombolásához, megfosztva a rendszert az ellenálló képességétől. És ezzel a monetáris politika ténylegesen „leállította a világ motorját”.

Az eredeti könyv befejezéseként a főhős Galt újra helyreállítaná a régi rendszert, amint a kollektivista rezsim összeomlik. A kérdés az, vajon történik-e majd valami hasonló a mi saját, antiutópisztikus világunkban.

A szerző a kaliforniai Universa Investments fedezeti alap befektetési igazgatója és alapítója

Copyright: Project Syndicate, 2012.
www.project-syndicate.org

Mark Spitznagel-->