Miért nem kell félni a kevésbé produktív munkahelyek megszűnésétől?

Az azonnali cselekvés iránti igény teljesen világos. Az euróövezet gazdasága zsugorodott 2011 utolsó három hónapjában, még Németország esetében is. Az idei év kilátásai fölöttébb komorak. Franciaország nem mutat életjeleket (ahogy Nagy-Britannia sem). Olaszország és Spanyolország mély recesszióba süllyedt, Görögország a leépülés ötödik évébe lépett. Az euróövezetben a munkanélküliség rekordszinten áll, Spanyolországban és Görögországban minden második fiatal állástalan.

A gazdasági ellenszél rettenetes erejű: a fiskális szigor hatását tetézik az AAA besorolási övezeten kívüli magas kamatok, a bankok visszatartják a hiteleket, a háztartások az adósságaikat építik le, gyenge a magánszektor beruházási tevékenysége, a globális növekedés lassulása miatt csökken a kivitel. A növekedés újraindulásáig bármiféle pénzügyi stabilizálási kísérlet eleve törékeny marad. A recesszió súlyos csapást mér a bankok és a kormányzatok amúgy is törékeny mérleghelyzetére, ami tovább fokozza a nyomást az adósságleépítés gyorsítására. E téren ugyan fokozatos kiigazításra szükség van, a gyorsabb és mélyebb vágások azonban önpusztítók: a magánhitelek állományának és az állami kiadásoknak a csökkentése erősebb lassulást fog kiváltani, ami egy lefelé tartó spirálban végződik majd. Ezért fontos egy új, lökésszerű nyomás a növekedés újraindítására.

A növekedési programok ez ideig nagyrészt a szerkezeti reformokra összpontosítottak, amelyek valóban szükségesek a jövőbeni termelékenység és a rugalmasság fokozásához. A mostani válság jó politikai alkalmat teremt, hogy számos ország merész lépéseket hajtson végre ezen a területen. A szerkezeti reformok azonban nem teremtenek azonnal növekedést és új munkahelyeket (kivéve talán az üzletek hosszabb nyitva tartását). Éppen ellenkezőleg, a kevéssé produktív munkahelyek kiszorításával egy ideig még növekszik is a munkanélküliség és az állami kiadások összege, illetve mérséklődik a magánfogyasztás. Ráadásul a kereslet nyomott, kevés a hitel, a vállalkozások indításának korlátai pedig magasak.

Az Európai Központi Bank határozott lépéseket tett az európai bankok talpra állításáért, most ezt a reálgazdasággal is meg kell tennie. Miközben az intézmény hivatalos kamatszintje 1 százalékon áll, vannak fizetőképes országok – például Spanyolország –, amelyek csak 5 százalékos kamat ellenében kapnak 10 éves kölcsönt, hitelképes olasz vállalkozások pedig csak büntetőkamatok mellett juthatnak forrásokhoz, ha egyáltalán. Ezért az EKB-nak többet kellene tennie a monetáris politika transzmissziós mechanizmusában lévő fékek kiiktatásáért. Az Európai Bankhatóságnak (EBA) el kellene tántorítani az erőltetett adósságleépítéstől, megkövetelve például, hogy a bankok inkább friss tőke felhajtásával érjék el az egységes, 9 százalékos tőkemegfelelési mutatót. A nemzeti kormányoknak pedig garanciák kibocsátásával kellene segíteniük a kis- és közepes cégeknek nyújtandó hitelek folyósítását.

A kormányoknak emellett a beruházásokat is ösztönözniük kellene. Könnyebbé kellene tenniük a cégalapítást és a kockázati tőke működését, átmenetileg 100 százalékos társaságiadó-kedvezményt kellene nyújtaniuk a beruházásokra, amelyeket így előre hoznának. Jelentősen növelni kellene az Európai Beruházási Bank kihelyezhető tőkéjét, amint azt José Manuel Barroso bizottsági elnök is szorgalmazta egy tavaly szeptemberi beszédében, hogy az intézmény finanszírozni tudja a páneurópai fejlesztések új, nagy hullámát, például az infrastruktúra kiépítésében.

A kivitel felfuttatása szintén fontos lenne. A deficites országoknak sokkal versenyképesebbé kellene válniuk, növelve a termelékenységet és csökkentve a költségeiket. Ehhez üdvözlendő lenne egy versenyképesebb valuta. Amint például a font sterling 2008-as gyengülése nyomán meglódult a brit kivitel, a gyengébb euróval meglódulhatna a földközi-tengeri országok exportja az árérzékeny szektorokban. A fiskális leértékelés – a bérek utáni járulékok lefaragása, illetve a helyettesítésük a megnövelt áfával – szintén könnyíthetne a helyzeten.

A többletekkel rendelkező országoknak is ki kellene venniük a teendőkből a részüket, végső soron saját érdekükben. Ahogy például Kínának hagynia kellene a jüan felértékelődését, úgy Németországnak is, hiszen a folyómérlegtöbblete meghaladja a kínaiakét. Ez azt jelentené, hogy a németeknek nagyobb béreket kellene kapniuk, összhangban a nagyobb termelékenységükkel, amelyből többet tudnának költeni a spanyolországi és a görögországi nyaralásokra. Ha ebben a cégek nem működnének közre, akkor a személyi jövedelemadó csökkentése is megtenné a hatását.

Itt érkeztünk el a fiskális politikához. Ha egyes kormányok a piacokról képtelenek olcsón hozzájutni hitelekhez (vagy egyáltalán nem képesek), akkor számukra nincs más út, mint a nadrágszíjhúzás. Nekik is inkább okos konszolidációra kellene azonban törekedniük, semmint a megszorítások esztelen végrehajtására. Fenn kellene tartaniuk például a képzésbe és az infrastruktúra-fejlesztésbe irányuló beruházásokat, miközben csökkentik a szubvenciókat és a transzfereket. Egyúttal most kellene törvénybe foglalniuk jövőbeni reformokat, például olyanokat, amelyek a későbbi nyugdíjba vonulásra ösztönzik az embereket.

Végül, de nem utolsósorban, vannak kormányok, amelyek példa nélküli módon alacsony szinten tudnak hiteleket felvenni – például Németország 10 évre 0 százalékos reálkamat mellett. Nekik be kellene tölteni a szerepüket a kereslet élénkítésében. Vajon tényleg olyan nehéz lenne elképzelni, hogy a jövő évi választások előtt a német áfa csökkenjen?