"Ha az IMF gyenge állammal tárgyal, az alkalmazkodik"

Magam egy másfajta következtetéssel távoztam a svájci üdülőhelyről, ahol az Új kontextus Kelet-Ázsiában néven meghirdetett szekcióülést moderáltam. Ezen a rendezvényen Thaiföld, Dél-Korea, Malajzia, Szingapúr és Japán vezető képviselői vettek részt. A tokiói küldöttet leszámítva minden jelenlévőnek első kézből származó ismeretei voltak a késői 90-es évek válságának pusztításairól. Az eszmecsere során nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy Ázsiát valahogy bevonjam az USA és az EU között kibontakozó vitába. Arra ösztökéltem őket, fejtsék ki a 90-es évek végének válsága alatt és után szerzett tapasztalataikat.

A hallottaktól őszintén meglepődtem. A szekció résztvevői két pontban maradéktalanul egyetértettek. Egyrészt eredendően utálták az IMF által rájuk kényszerített kiigazítási programokat (jellemző, hogy a dél-koreaiak ma is az akkori „IMF-válságról” beszélnek). Másrészt – és itt jön a meglepetés – mindannyian egyetértettek abban, hogy megérte végrehajtani a gyötrő kiigazítási programokat, mert a válság által sújtott gazdaságaik rákényszerültek olyan szerkezeti reformokra, amelyek utat nyitottak a mai, látványos gazdasági teljesítményükhöz.

A felszínen a számok magukért beszélnek. Az ázsiai válság mélypontján, 1998-ban, az ASEAN-5 csoport államai (Indonézia, Malajzia, a Fülöp-szigetek, Thaiföld és Vietnam) a kibocsátás 8,3 százalékos összesített visszaesését szenvedtek el. Dél-Korea – sokáig az újonnan iparosodó ázsiai államok üdvöskéje – 5,7 százalékos GDP-csökkenést könyvelt el ugyanabban az évben. Utána azonban hatni kezdtek az IMF-mentőakció szigorú feltételei, amelyek lényegében Ázsia saját megszorítási dózisát képviselték akkor. Ennek hatására az ASEAN-5 csoport folyó mérlegének 1996–97-ben kimutatott 4 százalékos átlagos deficitje az 1998–99-es esztendőkben 6,8 százalékos együttes többletté alakult át, Dél-Koreában pedig a 2,8 százalékos deficit ment át 8,6 százalékos többletbe.

A térség azóta úgy halad előre, hogy soha nem nézett viszsza. Két éven belül a válság sújtotta államok elérték a visszaesés előtti szintet. A fordulat nem csak átementi fellendülést hozott, hiszen az ASEAN-5 csoport 1999 után tíz éven keresztül 5 százalékos összesített gazdasági növekedést produkált (a megfelelő adat Dél-Korea esetében 5,5 százalék lett). Röviden: nem lett tartósan negatív következménye a rövid távon alkalmazott megszorításnak, a hosszú távú előnyök egyszerre voltak tartósak és meghökkentők.

Erről három tanulság is eszünkbe jut. Először is, nincs nyereség áldozatok nélkül. A fejlett világban ma kevesen tudjuk felmérni a válság sújtotta Ázsia által elszenvedett kibocsátás-csökkenés hatásait, ahhoz pedig végképp hiányzik a politikai erő, hogy ilyen mértékű kínokat kényszerítsenek rá a gazdaságainkra. Másodszor, a valuták a feszültség levezetésében fontos szerepet játszottak Ázsiában a válság utáni kiigazítási folyamat elején. Amint a térség áttért a rögzített árfolyamok korábbi rendszeréről a lebegtetésre, a helyi valuták árfolyama jelentősen esett, 28 és 80 százalék közötti mértékben.

Végezetül, a szerkezetátalakításnak nincs helyettesítő szere. Ázsiában a késői 90-es években, az IMF által kikényszerített strukturális kiigazítás főleg a pénzügyi szektort célozta, de voltak programok, amelyek az adók és a kiadások átalakítására, a vállalatvezetési módszerekre, a privatizációra és az üzleti szektor tartozásainak átalakítására összpontosítottak. Bár ezek közül nem hajtották végre mindet az IMF feltételeinek megfelelően, az ázsiai térség versenyképességének helyreállításában mégis fontos szerepet játszottak.

Ezen leckék egyikét sem szabadna szem elől téveszteni sem az EU-nak, sem az USA-nak. Bár Ázsiától eltérően az európai monetáris unió tagországainak nem áll rendelkezésükre a valutájuk árfolyamának rugalmas alakítása, az euró általános gyengítésének semmi nem áll az útjában, ha a régió egészének versenyképességét fokozni akarják. Ugyanez vonatkozik értelemszerűen az amerikai dollárra.

Az is igaz, egyetlen ország – vagy Európában egy országcsoport – sem volt képes csak leértékelés révén visszakerülni a prosperitás útjára. Ezért az ázsiai szerkezetátalakítás tanulságai különösen fontosak lehetnek a fejlett világ számára. A német gazdaság a versenyképessége és a növekedése folytán kerekedik fölébe uniós versenytársainak, amit a munkaerő-piaci reformoknak és a deregulációnak köszönhet. Ugyanez a recept előnyös lehetne Európa többi országának, az Egyesült Államokról nem is beszélve, amely maga is súlyos versenyképességi kihívásokkal kényszerül szembenézni.

Végkövetkeztetésként le kell szögezni, Ázsia fejlődő államainak nem volt más választásuk a 90-es évek végén, mint a menőakciók feltételéül szabott, drákói intézkedések végrehajtása. Az a jövő kérdése, hogy a gazdag, fejlett államok készek-e rálépni ugyanerre az ösvényre. Két évtizeddel ezelőtti közös könyvében Paul Volcker és Toyo Gyohten rámutatott a válságkezelésben meglévő, ordító kettős mércére: „Ha az IMF egy gyenge országgal konzultál, akkor ez utóbbi igazodik, ha egy erős országgal tárgyal, akkor maga a valutaalap igazodik”.

Az ázsiai válság döntő tanulsága az lehet, hogy a megszorítás működőképes. A dolog sikere vagy bukása azonban végső soron visszavezethető a politikai-hatalmi viszonyokra, nevezetesen arra, hogy miként oldható fel a rövid távú fájdalomenyhítés és a hosszú távú stratégia követése közötti feszültség. Ez az a pont, ahol a Nyugat még mindig viaskodik önmagával.