EU kontra nemzetállami gondok? - A leegyszerűsítés hiba

Egyes sajtókommentárok tetszetős listákkal már azt is kimutatták, hogy az „Európai Unió”, mint olyan, valósággal tarol az európai politikai elitben. E szerint a görög, az ír, a portugál, az olasz, a spanyol, a szlovák, továbbá most már a holland és láthatóan az aktuális francia vezetés pozíciója is azért lehetetlenült el, mert az uniós követelések sarokba szorították őket. Ami így nyilvánvalóan ostobaság. Felelősebb politikai elemzők már három évvel ezelőtt megjósolták, hogy a pénzügyi-gazdasági válság – akár közvetlen hatásaiban, akár a válaszul született, nem kevésbé drasztikus beavatkozások utóhatásaiként – óhatatlanul megrendíti majd sok nemzeti kormány helyzetét.

Az Európai Uniótól függetlenül is. A hivatalban lévő francia elnök népszerűtlensége például sokkal régebbre és mélyebbre nyúlik, kezdve sajátos vezetési és kommunikációs stílusával, országa „három A-s” pénzpiaci értékelésének az elvesztéséig, ami végképp az EU akarata ellenére történt. De a szélsőséges holland Geert Wilder is csupán jövőbeli szavazatokat remélve fogta az unióra, hogy pártja éppen most vonja meg támogatását az amúgy is parlamenti többségét vesztett hágai kormánytól.
Valami azonban mégis van, különben nem merülne fel a kommunikációban ez a konok árukapcsolás a nagyobb nemzetállami problémák és az Európai Unió között.

Miként az is tény, hogy EU-szinten sem néztek korábban ennyire aprólékosan – és ennyire aggódva! – a nemzetállami politikai fejleményekre, mint ahogyan az ma történik, nemcsak Franciaország helyzetű tagok esetében, de Finnországra, Szlovákiára vagy Magyarországra is éppen úgy odafigyelve. Van tehát összefonódás és van kölcsönhatás, csak az egyes történéseknél mechanikusan alkalmazott ok-okozati fejtegetések ragadnak meg helyenként a túlzott leegyszerűsítések szintjén. Túlzottan leegyszerűsítenek, mert a bajba került kormányok sarokba szorulását az uniónak róják fel, és nem veszik észre, hogy olyan lépéskényszerek következményeiről van szó, amelyekbe az adott vezetés az EU-tagságtól függetlenül is belecsúszott volna, illetve amelybe a piac így is, úgy is belekényszerítette volna őket.

Ami ténylegesen EU-szinten történik, az mindezen problémák exponálása, megvitatása, a dolgok néven nevezése és részben segítése is. Való igaz, ez utóbbinak már vannak feltételei is – mivel a tagállamok ilyenkor voltaképpen egymás pénzét használják, ez aligha vehető rossz néven. Az esetek túlnyomó többségénél azonban ezek a fegyelmező keretek igazából csak emlékeztetnek, rászorítanak arra, amit amúgy is meg kellene lépni. Az is igaz, hogy éppen napjainkban kiépülőben van egy olyan közös gazdasági kormányzási mechanizmus, amely a jelek szerint több automatizmust is beépít majd a fegyelmezés folyamatába.

De maga a folyamat akkor is a tényleges, piaci kényszerrel harmonizáló és a korábbi kormányzati hibákat muszájból korrigáló lépéssor marad. Csupán egy közösen felvállalt közös kereten belül zajlik mindez. Amelyen belül aztán persze van nem kevés összefonódás is. Ha nem lenne, nem volna szükség az egyéni problémák közös megvitatására, közös színvallásra, mások előtt (is) tett vállalásra, az utóbbiak részéről pedig adott esetben anyagi áldozatot is jelentő beszállásra a rendezésbe.

A színpad és színmű tehát közös. De a szerepeket továbbra is nem kis részben egyénileg formálja mindenki. Elsősorban rajta múlik, belekényszerül-e végül kellemetlen intézkedések meghozatalába vagy sem. Amelyeket csak látszólag kell a többiek miatt megtenni. Valójában önmagáért – de kétségtelenül a többiekkel együtt élve.