Gros: Németországnak kell megmentenie Dél-Európát

A fiskális paktum néven ismertté vált rendezés előfeltétele volt annak, hogy Németország lényegesen növelje hozzájárulását az európai mentőalaphoz, az Európai Központi Bank pedig végrehajtsa az ezermilliárd eurós, hosszabb távra szóló refinanszírozási műveletet (LTRO). Mindkét dologra szükség volt a pénzügyi piacok stabilizálásához. Ma ezzel szemben az euróövezet figyelme a növekedés felé fordult, amivel megismétlődött egy korábbról ismert séma: a megszorításokat kikiáltják és megvédik, mint a növekedés előfeltételét, majd amikor ennek nyomán a recesszió szorítani kezd, akkor a növekedést teszik meg a megszorítások folytathatóságának előfeltételéül.

Mintegy 15 évvel ezelőtt Európa már elszenvedett egy hasonló ciklust. Az 1990-es évek elején, az Európai Monetáris Unió (EMU) terveinek vázolásakor Németország a márka feladása ellenében ragaszkodott egy stabilitási paktum megkötéséhez. Majd amikor Európa 1995-ben mély recesszióba esett, akkor a figyelem a növekedés felé fordult. Az Európai Tanács 1997-ben határozatot fogadott el a növekedésről és a foglalkoztatásról, és létrejött a stabilitási és növekedési paktum.

A növekedés politikai prioritássá tétele ma minden vitán felül áll. Végső soron ki lenne ellene? Az igazi kérdés itt az, hogy mit tud Európa tenni a növekedés elindításáért? Az őszinte válasz erre csak az lehet, hogy vajmi keveset. Az európai vezetők között mostanság vitatott növekedési stratégia fő elemei ma is ugyanazok, mint annak idején, 1996–1997 során: munkaerő-piaci reformok, a belső piac megerősítése, az Európai Beruházási Bank (EIB) forrásainak növelése, hogy többet tudjon hitelezni a kis- és közepes vállalatoknak, több pénz juttatása a szegényebb tagállamok infrastruktúrájának fejlesztésére. A legtöbb figyelmet ez utóbbi kettő kapta, mert feltételezi a kiadások növelését.

Vannak azonban körülmények, amelyek lényegesen különböznek a korábbi időponthoz képest. Az EIB üzleti modelljét radikálisan meg kellene változtatni, hogy az használható legyen a növekedés előmozdítására. Az intézmény jelenleg csak állami garanciák ellenében folyósít hiteleket, ilyen többletet azonban a dél-európai, fiskális terhek által nyomasztott államok már nem tudnak vállalni. Emellett – egy további, gyakori téves vélekedéssel ellentétben – az EIB nem tud közvetlenül a kis- és közepes vállalatoknak hiteleket folyósítani, mert csak nagy bankoknak juttathat forrásokat, hogy utóbbival a helyi kkv-szektornak kölcsönözzenek. Márpedig jelenleg az Európai Központi Bank is lényegében ezt teszi a hároméves LTRO-műveletekkel.

Szó van ezenkívül a valamiféle, Dél-Európának szánt Marshall-terv” elindításáról. Tizenöt évvel ezelőtt még valóban nagy volt Délen az igény a jobb infrastruktúra iránt. Azóta a térség államai hatalmas infrastrukturális fejlesztésen mentek keresztül: Spanyolországban, Görögországban és Portugáliában az ilyen célú ráfordítások meghaladták a GDP 3 százalékát. Ennek eredményeként Európa déli peremvidékén valószínűleg elégséges az infrastrukturális ellátottság. További ilyen célú beruházásnak több értelme lenne Németországban, ahol az utóbbi évtizedben visszafogottan juttattak rá pénzt (a GDP 1,6 százalékát). Ezért olyan zsúfolt állandóan a német Autobahn-hálózat.

A németországi infrastruktúra fejlesztéséhez azonban nincs szükség európai finanszírozási forrásokra, mert az ország negatív reálköltségen tud pénzhez jutni. Berlinnek képesnek kellene lennie számos beruházási projekt azonosítására, amelyek – szociális értelemben – pozitív hozamokkal zárulhatnának. Mivel Németország közel van a teljes foglalkoztatáshoz, ezért a megnövelt infrastruktúrakiadás valószínűleg több importot szippantana be (és nagy számban vonzana munkanélküli spanyol építőmunkásokat), mindez nagyban hozzájárulhatna az euróövezeten belüli egyensúly helyreállításához.

Sajnos azonban ennek bekövetkezte eléggé valószínűtlen, mert az infrastrukturális kiadások jelentős lakossági ellenállásba ütköznek. Ilyen tervekről zömmel helyi és regionális szinten döntenek, ahol a legnagyobb az ellenállás (Stuttgart pályaudvarának korszerűsítését például több mint 20 év után sikerült elfogadtatni).

A cselekvés látszatára irányuló óriási igény arra készteti a politikai vezetőket, hogy néhány instrumentumra hagyatkozzanak, amelyekről az EU azt állíthatja, általuk lehet elősegíteni a növekedést. Látniuk kellene azonban, hogy a mai növekedési válság más, mint a korábbiak voltak. Most nem arról kellene alkudozni, hogy megszorítások ellenében hogyan lehetne Marshall-tervet indítani a Dél számára. Ehelyett a megszorítások folytatását déli munkaerő-piaci reformokhoz kellene kötni, összekapcsolva további infrastruktúrafejlesztési beruházásokkal Németországban és más „AAA” hitelbesorolású államokban, például Hollandiában.

A szolgáltató szektort mélyen átható reformok szintén hozzájárulhatnának a német gazdaságban lévő termelékenységi potenciál feltárásához, és megnyithatnák ezt az ágazatot a déli térségek szolgáltatásai előtt. Ennek révén a Dél esélyt kaphatna, hogy a jól képzett fiataljait munkához juttassa, akik számára jelenleg egy alternatíva áll: állástalanság vagy kivándorlás.

Daniel Gros, a Center for European Policy Studies kutatóintézet igazgatója-->