Labanc vagy kuruc? - Mellár Tamás a nagytőkéről

Kétségkívül igaz, hogy a rendszerváltozás után a külföldi tőke főként azokat a szektorokat szállta meg, ahol erőfölényes, monopol vagy oligopol pozíciókat tudtak szerezni, illetve amelyek az alapellátás részét képezték, és/vagy stratégiai jelentőségűek voltak. Így került sor a cukorgyárak, dohánygyárak, az energiaszektor, a távközlés, a bankszektor, a vízközművek stb. bekebelezésére. Ennek révén aztán a külföldi tulajdoni többségű vállalkozások folyamatosan és nagy mennyiségű jövedelmet szivattyúztak ki az országból. Ezért érthető, hogy a nemzeti együttműködés kormánya megpróbálja visszaszorítani az ilyen típusú külföldi tőke aktivitását.

Nem mindegy azonban, hogy a visszaszorítást miként valósítják meg, és a megüresedett helyeket kik töltik be. Ha rendkívüli adókat és kemény adminisztratív intézkedéseket foganatosítanak ellenük, akkor ez „hadi állapotokat” eredményez, s ezt a szabadságharcot gyenge versenyképességünk és tőkehiányunk okán nem tudjuk megnyerni. Másfelől pedig, ha a külföldiek által birtokolt monopolhelyzeteket hazai tulajdonú nagyvállalkozásokkal akarjuk felváltani, akkor ezzel nem oldjuk meg a problémát, legfeljebb egy kevésbé rosszra cseréltük a korábbi helyzetet.

A mai világgazdaságot valóban az óriásvállalatok, a multinacionális cégek uralják, amiből kézenfekvő arra következtetni, hogy csak a nagyvállalatoknak van keresnivalója a mai piaci viszonyok között. De ez legfeljebb csak féligazság. Az optimális üzemnagyság ugyanis igen erőteljesen függ a szektor jellegétől, az alkalmazott technológiától és a rendelkezésre álló termelési tényezőktől. Nyilván a high-tech szektorokban úgy általában nem érdemes kisvállalkozásokkal kísérletezni. Továbbá vannak olyan természetes és technikai monopóliumok, amelyeket nem lehet kisüzemi szinten még elképzelni sem. Itt azonban szükséges az erőteljes állami versenyszabályozás, sőt akár bizonyos esetekben az állam közvetlen tulajdonosi és irányító szerepe. A kontroll nélküli magán-monopolhelyzet ugyanis óriási károkat idézhet elő; akkor is, ha az történetesen hazai tulajdonú.

A mezőgazdaságban jól megfigyelhető, mennyire függ az optimális üzemnagyság a termelt terméktől és technológiától. Ha búzát és kukoricát akarunk nagy mennyiségben exportálni, és földkiterjesztő, tőkeintenzív technológiában gondolkodunk, akkor minden kétséget kizáróan csak a nagyüzem, az 1000 hektáros vagy nagyobb birtokok lehetnek versenyképesek. S ugyanez a helyzet az állattartás nagy részénél is. De ha ezt az irányt preferálja a kormány, akkor számot kell vetnie azzal is, hogy ezáltal jelentősen csökkenti a föld eltartóképességét, s csak igen szerény munkahelyteremtésre számíthat.

Ha viszont a zöldség- és gyümölcstermesztést tekintjük, akkor már egészen más a helyzet: itt elképzelhető a kisüzemek versenyképessége is, mert erősen munkaigényes termelési technológiákról van szó. S ezzel párhuzamosan az is elképzelhető, hogy a kistulajdonok intenzív együttműködése (szövetkezet, részvénytársaság) alapján valójában nagyüzemi termelés alakulhat ki, amely erdményesen veheti fel a versenyt akár a nagybirtokkal is. Ilyen lehetőségeket több más szektorban is lehet találni.

Valószínű, hogy a külföldi nagytőke hazai nagytőkével való felváltása nem labanc megoldás, de az erőfölényes helyzetek felszámolása nélkül nem is igazi kurucos megoldás. A nemzeti együttműködésnek ugyanis a piacgazdaság kiterjesztésén kellene alapulnia, a valódi verseny megteremtésén, a gazdasági és társadalmi önszerveződés kiterjesztésén. A hazai nagytőke feltétel nélküli támogatása azonban nem ebbe az irányba mutat.