A brit kormány az EU-ról való csendes leválás útjára lépett?

Sajátos helyzetbe kormányozta magát a brit vezetés az euróválság kapcsán. Abban nem lenne semmi újdonság, hogy a kilátásba helyezett integrációmélyítési lépéseket magára nézve nem tudja elfogadni. Ami az érdekes, hogy jelenleg London úgy kénytelen alapjában véve elutasító lenni, hogy eközben ő maga is radikális intézkedéseket szorgalmaz – a többiektől. Csakhogy ez a kettőség – azonos unióhoz tartozván – sokak szerint aligha lesz sokáig így fenntartható.

Jó két év óta egyébről sem szól az európai politika és a meghatározó EU-hatalmak folyamatos egyeztetése, minthogy milyen eszközökkel hassanak a piacokra, hogyan mentsenek ki bajba jutott tagtársakat, miként kerüljenek el a jövőben hasonló válságokat. Eközben már-már megfogható valósággá kezd válni egy közös makrogazdasági kormányzási rendszer. Most éppen a nagybankokat keretbe foglaló bankunió ötlete van terítéken, de egyre kevesebb idegenkedéssel emlegetnek egy fokozatosan szélesedő politikai uniót is. És Nagy-Britannia ezekben gyakorlatilag nem vesz részt.

Európa vezetői között egymást követik a különböző összetételű találkozók (kettesben, hármasban, ötösben, tizenhetesben stb.), és a brit miniszterelnök ezekből rendre kimarad. Egyszerűen nem formálója többé Európának és a közös európai politikának, csupán annyiban, hogy ahol nem megkerülhető az ellenkezése, ott számolnak vele, mint akadállyal.
Akad, aki úgy véli, ez is annak a jele, hogy a Cameron vezette brit kormány de facto az EU-ról való csendes leválás útjára lépett. Mások szerint a dolog korántsem ilyen egyszerű. Mert bár meglehet, a City helyenként valóban ideges a belsőpiaci szabályozás egyes, számukra netán hátrányos alakulása miatt, de összességében a brit üzlet nagyobbik része továbbra is úgy tartja, hogy több szól a tagság mellett, mint ellene.

A politikai elitben is szép számmal akadnak, akik szerint már csak azért is jobb belül lenni, hogy az asztal körül ülve a brit vezetés is mindenről időben értesüljön, és ahol lehet, ott befolyásoljon is. (Más kérdés, hogy azzal arányosan, ahogyan London a fajsúlyos ügyek mind nagyobb hányadában igényt tart állandó kimaradásra – lásd legutóbb a fiskális paktum esetét –, úgy szűkül azon témák köre, ahol ez a befolyásolás valós lehet.)

A brit vezetés jelenlegi tudathasadása abból fakad, hogy az euró összeomlása neki sem érdeke: a többiek közös valutájának mielőbbi érdemi konszolidációja a Citynek és a brit üzleti köröknek is fontos. Ezért szorgalmazza George Osborne pénzügyminiszter is az eurózóna integrációjának a mélyítését, maga is belátván, hogy a közös pénz igazi gyengesége a nem kellő alapozás volt. De közben, főnökével együtt, azt is látnia kell, hogy minél több valósul meg a gyakorlatban ebből az elvárt korrekcióból, annál terebélyesebbé válik az ily módon közös intézkedések tárgyává való terület, amelyben a Cameron-vezetés viszont nem tud a többiekkel együtt menni.

Ez az, ami egyre láthatóbb döntéshozási anomáliákat eredményez, valahányszor huszonhetes körben kell rendezni valamit. Emellett azonban az EU-kérdés nem csupán uniós vonatkozásában vet fel problémát Cameronék számára. Szakértők szerint, ha London kezdeményezné Nagy-Britannia kiválását az EU-ból, azzal radikálisan felgyorsulna Skócia (és talán Wales) elszakadási törekvése is – az angoloktól. És megfordítva: ha Skóciában a jövőre esedékes népszavazáson a függetlenedésre voksol a többség, utána a skót vezetés meghatározó törekvése lesz az EU-skót kapcsolatok erősítése. Úgy tűnik, az euróválság nyomán szükségessé váló színvallás még annál is szélesebb területeket érinthet, mint amire eddig számítottak. És a hólabda nem áll meg.