Emberek által okozott csapás rombolja Európát

Németországban és azon kívül is sokan állítják, hogy a megszorításokra és a növekedésre egyidejűleg lenne szükség, de a növekedés ne jelentse a megszorítások enyhítését. E kérdést illetően a figyelem az Európai Unióra összpontosult, főleg az euróövezet válsága okán, a megszorítás-növekedés vitát azonban sokkal szélesebb alapokra kellene helyezni, belevonva az Egyesült Államokat is. E tekintetben három pontot érdemes kiemelni.

Elsőként: terjedő munkanélküliség és kapacitásfelesleg idején a kibocsátás rövid távú alakulását elsődlegesen a kereslet, nem pedig a kínálat határozza meg. Az euróövezet államaiban nemzeti szinten csak a fiskális politikát lehet önállóan kezelni, mert a monetáris politikát az Európai Központi Bank irányítja. Ennek alapján megállapítható, hogy a közvetlen növekedési kilátások javítása a fiskális deficitek lassabb leépítését követelné meg. Ezzel szemben az egyetlen ellenérv az, hogy tovább rombolná a bizalmat, ami a cél elérését a magánkiadások fékezése révén hátráltatná.

Ez igaz lehetne akkor, ha valamely ország kijelentené, hogy egyoldalúan feladja a fiskális konszolidációt, és lemond az ehhez kapott nemzetközi támogatásról. Más a helyzet azonban, ha egy kormány azt közli, hogy a támogató nemzetközi intézményekkel – például az IMF-fel – egyeztetett módon nyújtja meg a fiskális kiigazítást. Jellemző, hogy a világgazdaságról szóló 2012-es jelentésében a valutaalap maga ajánlotta Spanyolországnak a fiskális konszolidáció lassítását. A tényleges kereslet már rövid távon ható élénkítése nélkül számos válságország ördögi körbe kerülne.

Másodszor: lehetséges – bár nem könnyű – olyan konszolidációs csomagot választani, amely inkább növekedésbarát, mint mások. Mint Mario Monti olasz miniszterelnök hangoztatta, különbséget kell tenni a beruházási célú ráfordítások és a folyó kiadások között. Az előbbiek – jól megtervezve –alapul szolgálhatnak a hosszabb távú növekedéshez. Különbséget kell tenni emellett az eltérő multiplikátor-hatással járó kormányprogramok között. A nagyobb kiadási hajlandóságot mutató, alacsony jövedelmű rétegeknek juttatott támogatás másként hat, mint a nagyobb jövedelműeknek szóló adócsökkentés, mert utóbbiak inkább megtakarítják a többletet.

Léteznek hosszabb távra szóló szerkezeti reformok – például a munkaerőpiac átszervezése – amelyek nagyarányú elbocsátások nélkül is képesek javítani a rugalmasságot (amint azt Németország példázza). Hasonlóképpen a nyugdíjreformokkal is fenntarthatóbbá lehet tenni a fiskális rendszert, szociális konfliktusok gerjesztése nélkül. Egy idős személy például nagyra értékelhet egy részmunkaidős foglalkoztatást.
Végezetül: Európában, ahol az egyes országok szorosabb kereskedelmi kapcsolatokat tartanak fenn, a fiskális konszolidációra több időt hagyó és növekedésbarát gazdaságpolitikai elemeket tartalmazó, összehangolt stratégia kellene.

Ezzel – eltérően az egyes tagországok elszigetelt akcióitól – egymás gazdaságába átgyűrűző pozitív hatásokat lehetne kiváltani (és el lehetne kerülni a kölcsönös megbélyegzést). Európai növekedési stratégia kellene, nem pedig ennek egyedi, spanyol, olasz vagy ír változatai. A folyómérlegtöbbleteket elérő tagállamok – például Németország – szintén jobban járnának, ha közreműködnének az európai gazdaság egészének ösztönzésében.

Európát tehát középtávon jelentősen segítheti a válság leküzdésében, ha lassul a fiskális szféra összehúzódása, ha a költségvetésekben mozgásteret nyitnak a beruházások számára, ha növekedésbarát fiskális csomagokat választanak, és ha – a többleteket felmutató országok jelentős hozzájárulásával – összehangolják a tagállami gazdaságpolitikákat. Találkozni lehet időnként kontraproduktív és elégtelen akciókkal, amelyekhez a pénzügyi piacok túlreagálása vagy pánikja társul. Ez képes alapvetően fizetőképes és erős gazdaságot – mint amilyen Spanyolország – a szakadék szélére sodorni, az egész euróövezettel együtt.

Ilyenkor egészen rövid távra nincs értelmes intézkedés, legyen szó egy tökéletesen jó közületi beruházási projektről vagy egy bank feltőkésítéséről, ha a kormány azt 6 százalékos vagy annál drágább kamatok mellett tudja csak finanszírozni. Ezeket a kamatokat a másodlagos piacokon az EKB által végrehajtott kötvényvásárlásokkal kell leszorítani, mindaddig, amíg a hitelfelvételi költségek egy eléggé alacsonyan meghirdetett szintre be nem állnak. Ugyanilyen céllal lehetne igénybe venni az Európai Stabilitási Mechanizmus forrásait. Ilyen eljárás lélegzetvételnyi időt kínálna a bizalom helyreállításához, a reformokat így a mérsékelt optimizmus, nem pedig a csüggedtség légkörében lehetne végrehajtani.

A tétlenség vagy az elhibázott lépések kockázata óriásira nőtt. Dél-Európa termelőkapacitásait nem katasztrofális földrengés vagy szökőár pusztította el. Aminek szemtanúi vagyunk – és ami az egész világot érinti –, az egy emberek által okozott csapás, amelyet csak összehangolt gazdaságpolitikai válasszal lehet megfékezni és visszájára fordítani.

A szerző korábbi török gazdasági miniszter és Világbank-alelnök, jelenleg a Brookings Institution alelnöke

Copyright: Project Syndicate, 2012.
www.project-syndicate.org