Mit érdemes szabályozni?

A szabályozás és a dereguláció kérdésköre a XX. század utolsó harmadának és a XXI. század elejének az állammal és annak szerepével kapcsolatos társadalomtudományi viták középpontjában állt. A reguláció hívei az erős állam, a szoros állami ellenőrzés indokaként azt hozták fel, hogy a piac „láthatatlan keze” gyakran béna. Ezzel szemben a dereguláció hívei az állami beavatkozás hatékonyságot rontó hatásait emelték ki. A két irányzat harca ma is tart. Míg a gazdasági válság előtt inkább a dereguláció hívei voltak jobb helyzetben, addig ez jelentősen megváltozott 2009-et követően.

A reguláció és a dereguláció kérdésköre a kereskedelmi tevékenységek körében is megjelent. A gazdaság versenyképességének javítása érdekében ugyanis a belső piaci irányelv célul tűzte ki az adminisztratív terhek csökkentését, s ennek részeként az engedélyezési eljárások helyett a bejelentési eljárások bevezetését. Ennek indokai ésszerűnek tűnnek. Az engedélyezési eljárások során, annak tartama alatt a vállalkozásnak már működőképesnek kell lennie, azonban a hatóság döntésének meghozataláig ez a vállalkozás nem működhet. Így értékes időre „áll” a tőke. A hatékonyságot javíthatja az, ha a tevékenységnek csak a megkezdését kell bejelenteni. Így a kecske is jóllakik és a káposzta is megmarad: a tőke nem áll a hatóság vizsgálata alatt sem.
Ez a megoldás azonban számos problémát is felvet, különösen ott, ahol az üzleti élet már a szigorúbb ellenőrzésekhez alkalmazkodott.

Az utólagos ellenőrzés, a bejelentések kikerülésének szélesebb lehetősége miatt ugyanis a közigazgatás gyakran csak a tragédia után tud fellépni. Ez történt a zenés-táncos mulatóhelyek esetében is, amikor egy diszkótragédia után vizsgálták felül a megengedő szabályokat.
A tragédia után megalkotott kormányrendelet a közrend védelme érdekében szigorú biztonsági és szakmai feltételeket szabott a zenés-táncos rendezvények tartásával kapcsolatban. Az új kormányrendelet azonban olyan szigorúra és teljes körűre sikeredett, hogy annak hatálya alá tartoztak olyan rendezvények is, amelyeket a jogalkotó nem szánt oda. Így az első tapasztalatok nyomán gyorsan módosították a rendeletet, s enyhítettek a feltételeken.

A rendelet enyhítése megkönnyítette a rendezvények tartását, s így megszűnt az a helyzet, hogy egy fúvószenekar részvételével szervezett falunapra is csak hosszadalmas engedélyeztetés után kerülhet sor. Az új szabályozás azonban a könnyített szabályokkal szükségszerűen kiskapukat is kinyitott, amelyek között lehet lavírozni. Így például kérdéses, hogy miként kell értelmezni azt a szabályt, mely szerint csak azokat a szabadtéri rendezvényeket kell engedélyeztetni, amelyek résztvevőinek száma az 1000 főt eléri. Egyes szabadtéri szórakozóhelyek így érvelhetnek azzal, hogy nem tartoznak a rendelet hatálya alá, hiszen a bekerített területükön lévő rendezvényeken részt vevők száma nem éri el a kérdéses létszámot.

A kiskapuk egy másik forrása az, hogy a jogalkotó a különféle engedélyezési és ellenőrzési eljárások összehangolása során is nagy kihívás elé került, s olykor itt is keletkeznek kijátszható megoldások. Az eddigiektől eltérő, újszerű megoldások a jogalkalmazót is elbizonytalaníthatják, s így a joggyakorlat is ellentmondásossá válhat. Mindezek eredménye az, hogy az adminisztráció egyszerűsítésének céljából kialakított szabályok maguk eredményezhetnek bürokratikus útvesztőket. S ezek az útvesztők egyben a rendelkezések kijátszásának lehetőségét is magukban rejtik, így a jogalkotó folyamatos kihívások elé kerül.