Tennivalók Európa viharvert varázslói számára

A miért megválaszolásához át kell tekinteni az utóbbi 12 hónapot. Még 2011 júliusában voltunk, amikor az EU-vezetők megállapodtak a görög adósság (korlátozott) átrendezéséről, eközben a pénzügyi segítség folyósítását gyorsabbá és olcsóbbá tették. Egy év elmúltával Görögország továbbra is a kés élén táncol. A tavalyi év őszét a spanyol és az olasz kötvények hozamainak emelkedése miatti vívódás jellemezte, míg végül az Európai Központi Bank eldöntötte, hogy fájdalomcsillapításként nagy összegű banki likviditást juttat. Hiába léptek hivatalba azonban reformorientált kormányok Olaszországban és Spanyolországban, a megkönnyebbülés csak rövid ideig tartott.

Tavaly decemberben megállapodtak egy új fiskális egyezményről, egy robusztusabb pénzügyi tűzfal kialakításáról és a Nemzetközi Valutaalap forrásainak kiterjesztéséről. Idén kora tavasszal azonban az olasz és a spanyol kötvényhozamok ismét fenntarthatatlan szinthez kezdtek közeledni. Utolsó lépésként pedig június elején elhatározták, hogy 100 milliárd eurót folyósítanak Spanyolországnak a gyengélkedő bankjai talpra állításához. A piacok válaszul még magasabb szintre vitték fel a spanyol állampapírok kamatait.

Bizonyos vélekedésekkel ellentétben az európaiak nem maradtak tétlenek az utóbbi egy év során, de elveszítették a kapcsolatukat a valósággal. Olyan benyomást keltettek, mint a korosodó bűvészek, akik a régi trükkökkel szeretnének operálni, de nem érik el a kívánt hatást, sőt a mutatvány kontraproduktívvá válik. Egyetlen csúcs nem eredményezhet olyan döntéseket, amelyeket valójában hónapokon keresztül kellene előkészíteni. Az európai vezetőknek azonban van esélyük, hogy jó hatást keltsenek, és visszafordítsák az árhullámot, feltéve, ha elég merészek, előrelátóak és képesek átfogó módon gondolkodni. E célra itt lenne számukra egy ötpontos napirend.

1. El kell fogadni a görög mentőprogram korlátozott újratárgyalását. A bomba továbbra sincs hatástalanítva. Az országban ugyan tartottak két választást is, a recesszió azonban tovább mélyült, miközben a gazdaságpolitikai lépések elakadtak. Az EU-IMF program kisiklott, helyette nagyobb súlyt kell fektetni a növekedésre. Az EU jobban tenné, ha áramvonalasítaná a meglévő transzfert, és annak súlypontját időben előre hozná, emellett segítenie kellene a tőkejuttatást a privatizálásra szánt görög állami vállalatoknak.

2. Ki kell dolgozni egy kockázatmegosztó sémát a spanyol bankok számára. Ha további hiteleket akarnának folyósítani a spanyol államnak, hogy az tőkésítse fel az ottani bankokat, akkor csak az ország adósságterheit súlyosbítanák, amivel félelmet keltenének a piacokon, amelyek már amúgy is adósságátalakítástól tartanak. Ha a partnerországok adófizetőinek pénzét akarnák felhasználni a spanyol bankok megmentésére, az gazdaságilag igazolhatatlan, politikailag pedig elfogadhatatlan lenne. Ehelyett Spanyolországnak kellene viselnie az első veszteségeket, ha pedig ezek elérnek egy bizonyos küszöbértéket (mondjuk a GDP 5–10 százalékát), akkor azon felül az Európai Stabilitási Mechanizmusnak kellene a kockázatok egyre nagyobb hányadát viselnie.

3. Vázlatosan le kell fektetni egy bankunió sémáját, amely a közös betétbiztosításból, közös felügyeletből és közös válságkezelésből állna. Ez segíthetne a járványszerű fertőzések elkerülésében. Konkrét vitát kellene kezdeményezni a rendezés főbb paramétereiről, erre vonatkozóan megbízást adva a minisztereknek ez év őszi teljesítési határidővel.

4. Kivitelezési opciókat kellene feltárni az eurókötvényekre. Pénzügyi segítséggel vélhetően még segíteni lehetne Spanyolországon, de Olaszországon már nem. Ha ez utóbbi helyzete tovább romlana, akkor az adósság kölcsönössé tétele – ilyen vagy olyan módon – válhatna végső soron az egyetlen alternatívává a nagy horderejű csőddel szemben. Az európai vezetők megbízhatnának „bölcs” szakértőket, hogy nyár végéig tegyenek jelentést a lehetséges megvalósítási módozatokról.

5. Meg kell teremteni a makrogazdasági kiigazítás feltételeit. Dél-Európának deflálnia kellene, hogy helyreálljon a versenyképessége az északi tagállamokkal szemben. A belföldi deflálás azonban – amellett, hogy szörnyű kínokkal jár – a magán- és a közadósság fenntarthatóságát egyaránt veszélyezteti. Változatlan adósságszint, de alacsonyabb bevétel mellett a fizetésképtelenség veszélye szükségszerűen növekszik. Ezért Észak-Európának átmenetileg el kellene fogadnia valamivel magasabb inflációt, feltéve azt, hogy az euróövezet egészében fennmarad az árstabilitás.

A vezetőknek azonban mindenekelőtt ki kellene törniük a politikai bénultságból. Németország nem akar szorosabb pénzügyi szolidaritást, ha azt nem kíséri politikai integráció. Franciaország viszont pénzügyi szolidaritást szeretne, szorosabb politikai integráció nélkül. Az álláspontjához mindkét tábor már legalább egy negyedszázada ragaszkodik, ezért itt az ideje a szakadék áthidalásának. Az európaiak meg tudnak állapodni homályos technikai részletekről, de nem a lényegi ügyekről. Márpedig éppen ez az oka annak, hogy az euró mágusai elveszítik a kapcsolatot a valósággal.

A szerző a Bruegel Intézet igazgatója és a Paris-Dauphine Egyetem közgazdaságtan-professzora

Copyright: Project Syndicate, 2012.
www.project-syndicate.org