Egyesek jobb helyzetben lesznek, mint a többiek

A fenti kérdésekre kapható válaszok fogják meghatározni azt, hogy a globális gazdaság miként fejlődik a következő néhány év során. E rövid távú kihívásokon túl azt is látni kell, hogy a világgazdaság hosszabb távra is egy új, nehezebb fázisba érkezik, amely jóval kevésbé lesz növekedésbarát, mint a második világháború vége óta bármely időszak. A bajokból mind Európa, mind Amerika hatalmas adósságokkal, gyenge növekedéssel és zavaros belpolitikai viszonyokkal kerül ki. Európa a legjobb forgatókönyv megvalósulása – és a közös valuta fennmaradása – esetén is beragad a törékeny unió újjáépítésének feladatába.

Az USA-ban ezzel szemben a demokraták és a republikánusok közötti ideológiai polarizáció fogja tartósan lebénítani a gazdaságpolitikát.
A fejlett gazdaságokban – lényegében kivétel nélkül – az egyenlőtlenség magas szintje, a középosztályok kizsigereltsége, illetve a lakosság elöregedése fogja tüzelni a politikai harcot, amelyet a munkanélküliség és a gyér fiskális források megléte mellett kell majd megvívni. Amint a régi demokráciák sorra magukba fordulnak, egyre kevésbé lesznek segítő partnerek egymás számára nemzetközi viszonylatban. Eközben valószínűtlen, hogy olyan nagy feltörekvő gazdaságok, mint amilyen Kína, India vagy Brazília, képesek lennének kitölteni a keletkező űrt, mert kényesen fognak ügyelni a nemzeti szuverenitásuk és mozgásterük védelmére. Ennek eredményeként tovább zsugorodnak a lehetőségek a globális együttműködésre.

Ez lesz az a globális környezet, amely csökkenteni fogja minden ország potenciális növekedését. Eléggé biztos fogadásnak látszik tehát az, hogy nem fog visszatérni az a bővülés, amelyet a világ – főleg annak fejlődő része – tapasztalt a pénzügyi válság előtti két évtized során. Ez egyes országokat jóval hátrányosabban fogja érinteni, mint másokat.
Azok, amelyek viszonylag jól járnak, három közös jellemzőt fognak felmutatni. Először is nem nyomasztja őket a közadósság magas szintje. Másodszor, nem lesznek túlságosan ráutalva a globális gazdaságra, a gazdasági növekedésük inkább belső, semmint külső tényezőkön alapul. Végezetül, robusztus demokráciák lesznek.

A közadósság alacsony vagy mérsékelt szintje különösen fontos, mert ahol az eléri a GDP 80–90 százalékát, ott erősen fékezi a gazdasági növekedést, megköti a fiskális politikát, súlyos torzulást okoz a pénzügyi rendszerben, és súlyos károkkal járó újraelosztási konfliktusokat vált ki. Ha egy kormánynak a magas adósságszinttel kell foglalkoznia, akkor aligha vállalkozik a hosszú távú szerkezeti változásokat megalapozó beruházásokra. A világ fejlett gazdaságainak többsége már ide sorolható, vagy rövidesen az lesz, néhány kivételt (például Ausztráliát és Új-Zélandot) leszámítva.

Számos felzárkózó gazdaság – például Brazília és Törökország – eddig képes volt megfékezni a közadósságának növekedését, de nem tudták megállítani a magánszektor hitelfelvételét. Mivel pedig a magánadósság egy bizonyos úton közadóssággá válik, az alacsony szintű államadósság nem feltétlenül kínálja azt a biztonságot, amelyet ezek az országok hisznek.

Azok az országok is hátrányban lesznek, amelyek a növekedésük fenntartása végett túlzott mértékben hagyatkoznak a világpiacokra és a globális pénzvilágra. A törékeny világgazdaság nem kínál majd barátságos környezetet a nagy nettó külföldi hitelfelvevők (sem a nagy nettó külföldi hitelezők) számára. A hatalmas folyómérleghiányokat felmutató országok (mint amilyen Törökország) továbbra is a szeszélyes piacok túszai lesznek. Velük szemben a tetemes többleteket felhalmozó államok (mint Kína) egyre fokozódó nyomás alá kerülnek „merkantilista” gazdaságpolitikájuk miatt.

Ebben a helyzetben a belföldi kereslet által fenntartott növekedés megbízhatóbb stratégia marad, mint az exportvezérelt növekedés. A jelentős belső piaccal és prosperáló középosztállyal rendelkező országok fontos előnyt fognak élvezni. Végezetül pedig jobban fognak teljesíteni a demokráciák, mert rendelkezésükre állnak a konfliktuskezelés intézményesített mechanizmusai, amelyeknek az autoriter rezsimek hiányában vannak.

A demokráciák – mint India – időnként lassan haladnak, ennek ellenére színteret kínálnak a szembenálló társadalmi csoportok közötti egyezkedésre, ami a politikai turbulenciák és a sokkhatások idején különösen fontos. Ilyen intézmények hiányában az elosztással járó konfliktusok könnyen átcsaphatnak tiltakozásba, lázadásba és a civil szféra rendjének megbomlásába. Ez az a pont, ahol a demokratikus India és Dél-Afrika előnyben van Kínával vagy Oroszországgal szemben. Olyan országok, amelyek autokratikus vezetés szorításában vannak – például Argentína vagy Törökország – e tekintetben egyre nagyobb hátrányba kerülnek.

Az új, globális gazdaság által támasztott kihívások nagyságára jellemző, hogy milyen kevés ország felel meg a felsorolt három körülmény mindegyikének. Sőt korunk látványos gazdasági sikertörténeteinek hősei – különösképpen Kína – több mint egy követelmény esetében marad alul. Bár mindenki számára nehéz idők jönnek, egyesek – például Brazília, India és Dél-Korea – jobb helyzetben lesznek, mint a többiek.