El tudja hitetni Brüsszel, hogy komolyan gondolja?

Nem ez az első, „és mégis” élmény a válság négyéves történetében. Amiért ez most némelyeknek különösen fáj, az az, hogy a legutóbbi csúcson a résztvevők a jövőt tekintve olyan potenciális változásokat is fontolóra vettek, amelyek évtizedeken át elképzelhetetlennek számítottak, miközben több konkrét lépést elhatároztak a jelenben is.
Tény, hogy egyik témakörben sem született azonnali operatív döntés. De most először közelítettek néhány nagyon konkrét témához úgy, hogy komoly szándékot jelző menetrendet is melléjük rendeltek. Az irány pedig a piaci várakozásokkal egyező. De láthatóan ez is kevés.

A befektetők igazi problémája ugyanis most már jó ideje nem annyira az „iránnyal”, hanem a megvalósítási képességgel van. Amit Jean-Claude Trichet, az Európai Központi Bank korábbi elnöke egy hétvégi interjújában úgy fogalmazott meg, hogy a piac ma már senki aláírását nem tekinti készpénznek. Magyarul: hogy totális a bizalomvesztés.
Tanulságos felidézni a dolog eszkalálódását. A 2010-es első görög bedőlésre még csak azonnali mentést célzó hitelcsomag született (az első 110 milliárd euró, még csak kétoldalú hitelekből).

A piac talán két napig hitt benne. Igaz, akkoriban elsősorban a görögöket tartották alkalmatlanoknak arra, hogy tartsák vállalásaikat, és kevésbé figyeltek az euróra. A portugálok és az írek megingása, a spanyolok hírbehozása, no meg az erősödő félelem az olaszokkal kapcsolatban egy új, középtávú mentőalap felállítását váltotta ki lényegesen megnövelt tűzerővel (ez volt a 440+60 milliárd eurós EU-részt magában foglaló Európai Pénzügyi és Stabilizációs Eszköz, avagy EFSF). A piac ezt is csak néhány napig fogadta el, aztán a sebezhetőbb papírok megint egyre drágábbak lettek.

Akkor már tudni lehetett, hogy a kétkedés éle általában az euró ellen irányul, nem érezvén biztosítottnak, hogy ha el is költik a bajba jutott országokra ezt a sok pénzt, a közös valuta a jövőben ettől stabil, egészséges fizetőszközzé válhat. Egyértelmű lett, hogy a piac hosszú távú garanciákat is látni akar. Például azt, hogy megfelelő mechanizmus áll majd rendelkezésre a fegyelmezetlenebb tagországok keretek között tartására. Jött először – még 2011 elején – az „euró plusz”, majd év végére – miután nyáron alaposan beijedt mindenki az olasz papírok látványos romlása miatt – a fiskális paktum.

De már ez sem volt elég. Hamar kiderült, hogy a piac most már elsősorban a rendszerhibákra figyel, és az sem segít, ha Görögországban az európártiak győznek, mert közben mindenki már a spanyolokra meg az olaszokra spekulál. Valamint és főként arra, hogy ezeket a hibákat egy olyan megosztott bázis, mint a 17 féle nemzetállami érdeket magában foglaló euróözvezet, politikailag úgysem lesz képes kezelni. Ami igaz, az igaz: a finn és holland típusú „kibeszélések” az eurózónacsúcs néhány nappal korábban született döntéséből nem segítenek eloszlatni a bizalmatlanságot.

Az EU és az euró vezetői a válság négy éve alatt tökéletesen felmérték és megértették az euró működtetésének a fogyatékosságait, és azzal, hogy immár a bankuniótól a költségvetési paktumon át a politikai unióig terjed a napirendi pontok sora, mindre elkezdtek megoldásokat is előkészíteni. A tét most az, hogy el tudják-e hitetni, hogy ezt komolyan gondolják, és a dologból tervezhető időtávon belül lesz is valami. Igazi versenyfutás ez az idővel, amelyben a honi közvélemény meggyőzése ugyanúgy megoldandó feladat, mint a gazdagabb országok részéről rövid távon az áldozatvállalás, vagy mint a szuverenitásról alkotott évszázados premisszák merész újragondolása. Amíg ez nem jön össze, a piac sem hisz többé az euróban. Itt tartunk most.