Miféle euróválságról van itt szó valójában?

Európáról széles körben elterjedt a nézet, hogy a válság szorításában van, a felsorolt ismérvekből azonban csak néhány mutatható ki, az is kisszámú euróövezeti államban. Miért beszélnek tehát euróövezeti válságról, és hogyan lehet azt definiálni? Megszámlálhatatlan alkalommal elhangzott az érv, hogy az egységes valuta nem felel meg a különböző tagállamok szükségleteinek, és a gazdasági folyamatok széttartása végső soron kikényszeríti az euró feladását.

A végzetes divergenciára példaként gyakran idézik a növekedési ráták, a munkahelyteremtés, a munkanélküliségi mutatók eltéréseit csakúgy, mint a folyómérleg-egyenlegek drámai különbségeit, melyek mind-mind visszavezethetők a termékegységre jutó munkaerőköltségek szintjének szóródására. Az ilyen veszélyek észlelése jelentős kockázati felárat kényszerít a problémás országokra, ami elkerülhetetlenül elvezet a biztos mentsvárakba irányuló tőkemenekítéshez. Ezek a fejlemények most jól kivehetők az euróövezetben, főleg annak periferiális térségeiben. A kockázati felárak 2009-ben emelkedtek a még jótékonynak tekintett szint fölé, majd 2011–2012-ben meglódultak, a tőkemenekítés pedig 2011-ben öltött ijesztő méreteket.

A tőkemozgások okait kutatva a gyanút ki kell terjeszteni az euróövezeten kívüli országok fenntarthatatlan gazdaságpolitikájára. Az olyan EU-tagországokat, mint Nagy-Britannia vagy Magyarország legalább annyira érintik a szerkezeti problémák, mint az euróövezet perifériájának egyes államait. Az árfolyam-rugalmasság nem segítette őket, illetve tudatosan mellőzték az adott lehetőség kiaknázását. Vannak másutt is országok – például az USA és Japán –, amelyek legalább akkora arányú államadósság-terhet cipelnek, mint az európai periféria államai. Megint mások – mint Norvégia és Svájc – a GDP 10 százalékát meghaladó folyómérleg-többleteket mutatnak ki, mégis ellenállást tanúsítanak valutájuk felértékelésével szemben.

Érdemes arra is emlékezni, hogy a 2005-öt megelőző évtizedben Németországot tartották „Európa beteg emberének”, mert versenyképtelen volt, amikor belépett az euróövezetbe. Ennek okát az újraegyesítés utáni ár- és béremelésekkel magyarázták, a problémáin azonban Németország úrrá tudott lenni, mert az egységes valuta bevezetését követően a kormány messzemenő szerkezeti reformokat hajtott végre. Ugyanez érvényes az euró­övezet legújabb tagjára, Észtországra, melyet a béremelkedések visszafogása rövid időn belül versenyképessé tett.

Ha mindez így van, akkor miért hangoztatnak olyan súlyos kételyeket az euró túlélését illetően? Vajon látunk-e kezdeti jeleket az euróövezet betegségeinek leküzdésére?

A morális kockázatok elkerülésére alkalmas, intelligens együttműködéssel meg lehet előzni a pánikot, csökkenteni lehet a kockázati felárakat, és jobban ki lehet aknázni az erőforrásokat. Vonzóbbá és könnyebbé kellene tenni például az államközi migrációt. A fiatal, jól képzett munkaerő körében meglévő állástalanságot el lehetne kerülni, ha a donor országok vonzani tudnák őket a saját munkaerő-állományuk felfrissítésére. A fokozottabb migráció emelné a képzettségi és a jövedelemszintet, csökkentve egyúttal a bajban lévő országok segélyekre fordított kiadásait, létrehozva a nyitottabb Európa-tudatot, gyengítve a nacionalista előítéleteket.

A kérdés az, hogy Európa elmozdul-e a politikai unió irányába megteremtve mindazt, ami az egységes piac, az euró és a Schengeni Egyezmény ellenére még hiányzik. A jövőbeni Európai Egyesült Államok számára a modellt Svájc kínálja négy nyelvi-etnikai közösségével, a fiskálisan erős, regionális közigazgatási egységeivel (a kantonokkal), igazi, bár korlátozott fiskális hatósági funkciót ellátó szövetségi parlamenttel és kormánnyal.

Ha az EU többet kihozna a már meglévő hatásköreiből, és hatékonyabban kormányozna, akkor az unió egésze gyorsabb – 2,5 százalékot is elérő – gazdasági növekedést tudna felmutatni, legalább a következő évtizedre. A bajban lévő államokat bőkezűbben kellene támogatni, mert az eurót meg kell őrizni (bár nem feltétlenül egy nagyobb euróövezet bázisán). A pénzügyi piacokat könnyebben meg lehetne győzni, ha a támogatott országok elfogadnák a fiskális paktumot, olyan technikai segítséggel egyetemben, amellyel erősíteni lehetne a kormányzati tevékenységet. Görögország fogadhatna például a korrupció elleni küzdelemben jártas amerikai tisztviselőket, olasz adóspecialistákat, német privatizációs szakértőket és spanyol idegenforgalmi szakembereket, akiknek közreműködésével fel lehetne gyorsítani a modernizációt.

Mindez felérne a periféria számára égetően sürgős és sokszor ajánlott Marshall-tervvel. Amire ugyanakkor Európa bajba jutott államainak a leginkább szükségük van, az nem több pénz, hanem tervezési és adminisztratív kapacitás a meglévő összegek hatékonyabb elköltésére. Az utóbbi évtized során Görögország például a rendelkezésére álló modernizációs alapoknak csak az ötödét tudta felszívni. Ennek nem így kellett volna lennie, és Európa nem engedheti meg, hogy a dolgok továbbra is így maradjanak.

Copyright: Project Syndicate, 2012.
www.project-syndicate.org