A politikai haszonszerzés miatt becsődölhet a magáncsőd intézménye

A pénzügyi felügyelet március végén publikált adatai szerint a lakosság devizahitelből származó, kilencven napon túli tartozása meghaladta a 728 milliárd forintot. A kormánypártok – érzékelve a tömegessé váló egzisztenciális krízishelyzetek politikai jelentőségét – az elmúlt két évben több mentőakcióval próbálkoztak: a jobbára előkészítés nélkül kihirdetett törvények hatékonyságáról (legyen szó a kedvezményes végtörlesztésről vagy éppen az adós számára elvesztett tulajdona „visszabérlését” biztosító úgynevezett eszközkezelő társaság munkájáról) megoszlanak a vélemények.

A kormány – az állam által nyújtott támogatási konstrukciók kínálatát bővítendő – a közeljövőben várhatóan a parlament elé terjeszti a természetes személyek adósságrendezéséről (röviden: a magáncsődről) szóló törvényjavaslatot. Ismert, hogy az Országgyűlés már áprilisban felkérte a kormányt az új jogintézmény bevezetésének vizsgálatára, mivel az „komplex módon tudná segíteni mind a devizahitellel rendelkező adósok, mind a más módon adósságot felhalmozó, fizetésképtelen emberek problémáját” (lásd a H/6068. számú határozatot).

A kormányfő és a kereszténydemokrata frakció tagjai között júliusban megtartott találkozón a miniszterelnök sem emelt kifogást az adósságcsapdába került családokra irányadó csődeljárás bevezetésével szemben. A magáncsőd a fejlett piacgazdaságokban a tartozásuk visszafizetésére képtelen emberek érdekében kialakított – a vállalkozások fizetésképtelenségét követő felszámoláshoz hasonló – ismert és elismert eljárás.

Lényege, hogy az adós kérelmére, de a hitelezők többségi támogatása mellett, olyan eljárás indul, amelyben az adós pénzügyi „cselekvőképessége” korlátozást szenved: a napi (rutinszerű) életvitelhez elengedhetetlen döntések kivételével érvényes kötelezettség csak a bíróság (hatóság) által kirendelt vagyonfelügyelő jóváhagyásával vállalható. A felügyelő – amellett, hogy védi a hitelezői érdekeket – az adós újrakezdését is elősegíti: közreműködik a munkahelykeresésben éppúgy, mint a szociális juttatások igénybevételének kezdeményezésében, szakértelme esélyt ad arra, hogy az adós ne vesszen el a bürokrácia rengetegében. A magáncsőd rendszere az adós (öt, de akár hét évig is tartó) együttműködését azzal honorálja, hogy a bíróság (hatóság) az eljárás befejezésekor fennmaradt tartozást véglegesen törli. A hitelezők pedig – akárcsak egy cég piaci kivezetésekor – követeléseik részleges, ám jellemzően tervezhető megtérülésével kalkulálhatnak.

A magáncsőd beillesztése a hazai jogrendszerbe azonban számos, a konstrukció alkalmasságát befolyásoló kérdés megválaszolását teszi előzetesen szükségessé. Dönteni kell – egyebek között – arról, hogy a jogalkotó az eljárás megindítását a hitelezői csoportok milyen mértékű támogatásától tegye függővé, a jelzálogjogosult bank beleegyezése nélkül sor kerülhessen-e egyáltalán adósságrendezésre. (A már megkötött szerződéseken alapuló jelzálog-követelések érvényesítését természetesen egy új szabályozás sem írhatja felül.) Választ kell adni arra is, hogy az adós vagyonának felügyeletére a jogalkotó milyen képesítéssel rendelkező szakembert jogosítson fel, és munkáját (mint nonprofit tevékenységet) a költségvetés miből, miként finanszírozza.

Tisztázandó, hogy az eljárás törvényességi kontrolljára a bíróságokat vagy például a járási hivatalokat lenne-e célszerű kijelölni. Nyilvános és körültekintő szakmai vitára volna tehát szükség, amely alapján a kormány először a vagyonfelügyelők képzéséről, az állami feladatok aprólékos számbavételéről, a pénzügyi források biztosításáról határozna. Részletes hatásvizsgálat nélkül az új törvény tervezetét nem szabad az Országgyűlés napirendjére tűzni: a politikai haszonszerzés sürgető kényszere a magáncsőd jobb sorsra érdemes intézményét is csődbe viheti.