A polgárok menthetik ki az adósságcsapdából a görögöket

Arról, hogy miként áramlik a vagyon Európa egészségesebb, északi részéből a bajban lévő dél felé, éles viták folynak. Mégis kevés szó esik az államadósság, a GDP és a magánvagyon (a háztartások tulajdonában lévő, az adósságállománnyal csökkentett pénzügyi és nem pénzügyi eszközök) viszonyáról.

2012.12.06., csütörtök 05:00

Államadósság Olaszország Adósságválság Finanszírozás

Az Európai Központi Bank (EKB) kötvényvásárlási programja megnyugtatta a piacokat, néhány európai gazdaság – köztük Olaszország, Spanyolország, Görögország és Portugália – azonban továbbra is azzal a problémával szembesül, hogy a növekedés nem elég gyors ahhoz, hogy a hiány csökkenhessen, az adósság pedig nem nőjön tovább. Ironikus, hogy a teljes magánvagyon a segítséget kérő államok némelyikében magasabb, mint több olyan országban, amelynek pénzügyei rendben vannak.

Olaszországban például a magánvagyon és az államadósság aránya a G7-országok közül a legmagasabb, és 30-40 százalékkal nagyobb, mint Németország hasonló mutatója. A magánvagyon Olaszországban és Franciaországban a GDP nagyjából ötszöröse, miközben Spanyolországban – mielőtt a válság kitört – hatszorosa volt. Európa elsőszámú hitelezője, Németország ezzel szemben 3,5-es mutatóval rendelkezik.

Ez az ellentmondás adja annak a kérdésnek a súlyát, amellyel Európa döntéshozói jelenleg küzdenek: várhatnak-e a hitelt felvevő országok adófizetői szolidaritást – magyarul pénzt – a hitelező országok adófizetőitől? Miért kellene a hitelező országok adófizetőinek részt venni az euróövezet válságának finanszírozásában – különösen annak fényében, hogy a magasabb magánvagyon/GDP arányokat feltehetően az alacsonyabb adók magyarázzák, a kisebb rátákat pedig a magasabb adóterhek?

Mielőtt Európa többi részétől kérnének, vagy fogadnának el segítséget, az országoknak minden rendelkezésükre álló saját forrást be kellene vonniuk. Az eladósodott országoknak saját adófizetőiket kellene felkérniük az államadósság egy részének finanszírozására. Ajánlhatnának ösztönzést 3-4 százaléknyi kamat formájában, esetleg később adómentessé tehetnék a hozamokat. Ezzel Olaszország, Spanyolország, de még Görögország számára is lehetővé válna államadósságának finanszírozása – méltányos és fenntartható áron.

Az állampolgárok önkéntes szerepvállalása amellett, hogy a leghatékonyabb módon enyhíthetne Európa pénzügyi forrásainak szűkösségén, a szolidaritás jelképe is lehetne. Ha viszont a hitelező országok polgárai által befizetett adókból más országok adósságát csökkentik, azzal aláássák az európai egységét. Az északi országoktól nem várható el, hogy hosszú távon finanszírozzák más államok adósságát – különösen amíg az utóbbiak nem használták ki teljes egészében saját forrásaikat sem.

Miközben a legeladósodottabb tagállamokkal foglalkozik, az eurózóna azt kockáztatja, hogy elveszíti még megmaradt AAA-besorolású tagjai egyikét: Finnországot. A finnek nem kizárt, hogy Svédországra és Dániára tekintenek, ahol a növekedés gyors, az államadósság alacsony, és ahol sem az Európai Pénzügyi Stabilitási Eszközbe, sem az Európai Stabilitási Mechanizmusba nem kell befizetniük a polgároknak – és azt a tanulságot vonják le, hogy az eurózóna-tagság immár nem éri meg az árát. Olaszország és Spanyolország elegendő forrással rendelkezik ahhoz, hogy megmentse magát, és biztosítsa a gazdasági szerkezetváltozáshoz szükséges időt. Ezekben az országokban a magánvagyon/GDP arány még akkor is meghaladná több északi ország mutatóját, ha a teljes államadósságot ebből fizetnék vissza.

Az euróválság megoldása kevésbé gazdasági probléma, sokkal inkább politikai akarat kérdése. Azzal, hogy felkérik polgáraikat hazájuk államadósságának finanszírozására, Dél-Európa vezetői országuk gazdaságát is rendbe tennék, és megerősítenék a szolidaritás és a kiegészíthetőség európai alapelveit is.