Állami eszközök, állami kötelezettségek

Korábban az államok jelentős ipari eszközökkel rendelkeztek. Ezt a modellt azért vetették el, mert – az állami tulajdonú szektor védelme miatt – gyengén teljesített. A fogyatékosságok több fejlett és fejlődő államban vezettek privatizációhoz. Az Európában és másutt is uralkodó elmélet szerint az állam nem lehet ipari aktívák részrehajlás nélküli tulajdonosa, mert a szabályozás vagy a támogatás révén előnyben részesíti saját eszközeit. A hatékonyságot és a dinamizmust persze nem csupán az állami tulajdon csökkenti. Országok sorában – Japántól Olaszországig – a szabályozás révén vonnak ki egész szektorokat a versenyből. A külföldi székelyű, de helyben tevékenykedő versenytársak mindazonáltal itt is javíthatják a hatékonyságot.

Fontos fejlemény, hogy manapság fokozott figyelem irányul az állam kötelezettségeire, nemcsak a szuverén adósságra, de – például – a társadalombiztosítási programokban megjelenő kötelezettségekre is. Az elhibázott növekedési modellek, a növekvő élettartam és az előre nem látott költségnövekedés miatt a hosszabb távra szóló kötelezettségek robbanásszerűen növekednek.

z adósságok és más kötelezettségek csökkentésének kényszere jelentősen korlátozta a kormányok mozgásterét, így egyre kevésbé képesek időt nyerni a magánszektor szerkezeti alkalmazkodásához. A fenntartható növekedést célzó beruházásokra nem maradt pénz. Adóemelések révén a fogyasztásra szánt összeg egy része átterelhető ugyan a beruházásokra, ez azonban politikailag problémás, mert a tehermegosztás kérdése gyakran zsákutcába és tehetetlenséghez vezet.

Az állam mérlegének eszköz oldala többnyire láthatatlan. Az államok birtokában vannak földek, bányászati jogok és infrastrukturális javak. Sok állam rendelkezik jelentős összegű, diverzifikált portfoliójú nyugdíjalapokkal. Ezekkel az eszközökkel szemben – részben a kockázatokkal korrigált hozamok csökkenése miatt – növekvő kötelezettségek állnak, de a köztartozások fedezetének fontos hányadát képviselik, így a stabilitás lényegi elemeinek tekinthetők.
Kínában az államháztartási mérleg eszköz-oldala is rendkívül kiterjedt: a földek mellett ott van a 3500 milliárd dolláros devizatartalék, a GDP mintegy 40 százalékát adó állami vállalati szektorban pedig átlagosan 85 százalékos a kormányzati tulajdonhányad. Ez a mérlegszerkezet segítette Kínát, hogy választ tudjon adni a sokkhatásokra, és hogy fenntarthassa az állami beruházások magas szintjét. A források a növekvő társadalombiztosítási kiadásokkal együtt Kínában is felduzzadnak majd, de várhatóan csak lassú ütemben.

A legjobb esetben – amikor a pénzügyi eszközök árfolyamának hirtelen csökkenése nem gyorsítja a gazdasági visszaesést, amikor a növekedési modell nem omlik össze, és amikor a szociális jellegű kötelezettségek a demográfiai változások vagy az egészségügyi ellátás javulása miatt nem ugranak meg – jó irányt jelent, ha az állam a kötelezettségek kontrolljára összpontosít. Ezek a feltételek sajnos nem teljesülnek maradéktalanul.

Az államoknak rutinszerűen kellene kezelniük azokat a helyzeteket, amikor a piacok elégtelenül vagy korlátozottan működnek, eredjen ez akár a fenntarthatatlan növekedési mintából, a rövidlátó szabályozásból, a technológia fejlődése vagy a globalizáció által támasztott elosztási problémákból, vagy a nemzeti jövedelem gyorsuló koncentrációjából.

Ez tehát a dilemma. A jelentős eszközállománnyal rendelkező kormányok rugalmasak és cselekvőképesek maradhatnak. Az eszközeiket rosszul menedzselve azonban éppen a piacok működését, a gazdasági dinamizmust befolyásolhatják negatív irányban. Kínában – egyelőre – mereven elutasítotják, hogy az állami eszköztúlsúlyt privatizáció révén mérsékeljék, mert ezzel az ellenálló-képesség túlzott mértékben csökkenne.

Mindez elvezet ahhoz a kihíváshoz, hogy miként lehet a köztulajdonban lévő eszközöket hatékonyan menedzselni, előmozdítva – nem pedig fékezve – a piaci hatékonyságot és az innovációt. Ebben a tekintetben egy nyugdíj- vagy egy állami vagyonalap modellje látszik a helyes útnak, amelyben az eszközök diverzifikált portfolióját egy állami szerv kezeli – pénzügyi befektetőként, pontosan meghatározott kötelezettségek és szabályok szerint.

A fejlett államokban hosszú távú prioritásnak kell tekinteni az ellenállóképesség és a rugalmasság megerősítését. Az ismétlődő rendszerszintű kockázatok nemcsak a pénzügyi piacokat fenyegetik, de egész nemzetgazdaságokat és államháztartásokat is. Erre a kihívásra kormányoknak tudniuk kell válaszolni.

A gyakorlatban ez két dolgot jelent. Először, a társadalombiztosítás kívánatos szintjének kollektív döntésen alapuló meghatározása után a kötelezettségek teljes fedezetét időben elő kell teremteni. Ellenkező esetben a teher a generációk között igazságtalanul oszlik meg. Másodszor, a kormányoknak – csakúgy, mint az egyéneknek, a háztartásoknak vagy a vállalkozásoknak – fel kell készülniük a szűkösebb időkre. Ez különösen fontos a mostanihoz hasonló – gyors változásokkal, nagyfokú volalitással és a csak részben előrejelezhető rendszer-szintű instabilitással jellemezhető – időszakokban.