Hogyan állítható meg Magyarország leszakadása?

A múlt héten a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) és más unós tagállamok statisztikai hivatalai, illetve az Eurostat nyilvánosságra hozták adataikat az elmúlt év, valamint a tavalyi utolsó negyedév gazdasági növekedéséről. Ennek kapcsán két kellemetlen ténnyel kellett szembesülnünk. Az egyik, hogy Magyarországon nem ért véget, sőt inkább mélyülni látszik a recesszió. A másik, hogy Magyarország ismét rosszabbul teljesített régiós versenytársainál. Mivel ez nem egyszeri kiugró véletlen eredmény, hanem sokkal inkább tartós, trendszerű folyamatnak látszik, hosszabb távú következményei is vannak. Míg az EU-csatlakozás óta a többi kelet-közép-európai új tagország mérhető és a hétköznapokban is érzékelhető társadalmi-gazdasági felzárkózást valósított meg, addig hazánk stagnáló, leszakadó pályára került. Teljesítményünk azon a szinten áll, ahol az EU-csatlakozás előtt volt – az tehát bizton kijelenthető, hogy legalább egy évtized elveszett a fejlett nyugati államokhoz remélt felzárkózásunkat tekintve. Érdemes ennek kapcsán fellapozni a tíz évvel ezelőtti felzárkózási tárgyú írásokat – komoly, respektált szerzők tollából is nem kevés olyan írást olvashattunk, amelyek azt latolgatták, hogy mikor érheti utol Magyarország például Ausztriát. Sajnos, ma ennek a gondolatnak jóformán a felmerülése is abszurdnak tűnik.

Jelenleg a reális kérdés sokkal inkább az lehet, hogyan állítható meg a leszakadás. Ha mérleget vonunk az elmúlt évtized kudarcaiból, akkor azt láthatjuk, hogy sem a külső eladósodásból finanszírozott, a belső fogyasztás mesterséges élénkítésére irányuló fiskális expanzió, sem pedig a külső gazdasági környezeti realitást gyakran negligálni szándékozó gazdaság- és társadalompolitika nem járt eredménnyel. Az előbbiből származó növekedés gyengécske buboréknak bizonyult, és a 2008 végétől elmélyülő nemzetközi pénzügyi válság idején húsbavágó megszorításokat kényszerített ki – de illúziónak bizonyult az is, hogy a dominánsan belső erőforrásokra alapozó növekedés jelentheti a magyar kilábalás alapját.

A maitól eltérő gazdaságpolitikai irányultságú javaslatok középpontjában általában a bizalom helyreállítása áll. Ez mindenekelőtt megváltozott viszonyt jelent a szerény belső erőforrásainkat potenciálisan kiegészíteni képes külföldi befektetők, nemzetközi intézmények és bankok felé. E téren bármilyen pozitív változásnak előfeltétele az általános jogbiztonságnak és a gazdaságpolitika kiszámíthatóságának a helyreállítása. Az európai folyamatokat tekintve ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy mai meggyengült állapotában mindez önmagában kevés lehet a magyar gazdaság érdemi felzárkózásának újraindulásához. Abban lényegében konszenzus van a nemzetközi szakértői közösségben, hogy az európai gazdasági válsághelyzettel egyértelműem az észak-európai fejlődési pályát követő országok birkóznak meg legeredményesebben.

Az északi út kulcsát pedig az állam szociális beruházásokra történő kiemelt ráfordításai jelentik. Azaz nem kevesebbet, hanem éppenséggel többet célszerű költeni a szegény családokból jövő, iskolázatlan szülők gyerekeinek iskolai segítésére, korai fejlesztésére, a munkanélküliek személyre szabott, intenzív mentorálására, továbbá jelentős pénzügyi forrásokkal célszerű a közoktatás és a közösségi közlekedés költségeit alacsonyan tartani. Persze, mindez nem járhat a közpénzügyek stabilitásának megrendülésével – azaz aligha megúszható az állam közvetlen gazdasági szerepvállalásának csökkentése.