Időt nyerni

Ha egy szempontból kegyelmi év volt az agráriumban a tavalyi, akkor az amiatt lehetett, hogy nem volt érdemi belvíz- és árvízkár. Félretéve a cinizmust: a tavalyi, lényegében az egész északi féltekén pusztító szárazság a hazai agrárium maradék reményeit is felégette a nyár végére. Kárt bőven okozott ez is, talán többet is, mint a szokásos helyi belvíz.

Lehetőséget teremtett a tavalyi év ugyanakkor arra, hogy a 2011-es iszonyú belvízkárok után legyen egy esztendőnyi idő arra, hogy a valamikor remekül működő, az elhanyagolás évtizedei után funkcióját ellátni képtelen védelmi rendszert rendbetegyék. A kormányzat nagy elánnal állt neki a feladatnak. Átszervezte a vízügy egész rendszerét, rég esedékes feladatokat vállalva fel, de azért némiképp összezavarva a terület finanszírozását. Ez utóbbiban alighanem főszerepet játszott az is, hogy az eleinte indokoltan nagyra méretezett kasszát sem kerülhették el a minisztériumi zárolások.

Kihasználva a szociális ellátás új rendszerét, a belügy közmunkásokat vezényelt ki a terepre, akik több-kevesebb szorgalommal munkához is láttak. A közmunkás hatékonyság kérdésköréről és lehetséges fejlődési irányairól szép számmal születtek aztán anekdoták a nép ajkán. Nem lehet meggazdagodni a közmunkás bérből, de azért megszakadni sem nagyon kell, ez ismert.

A folyamat végén ma mégis úgy látszik, hogy a rendszer jobb, mint volt, legalábbis az árkok egy normál év terhelését elbírnák ma már. Érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy két év alatt ugyanennyi pénzből hova lehetett volna eljutni gépi kotrással és szakemberekkel a nem túl motivált közmunkások helyett, de akkor rögtön érdemes elgondolkodni azon is, miért kellett húsz évet várni arra, hogy egy élő rendszer berozsdásodjon.
Akárhogy is: a feladat nagy, és nem tűr halasztást. Magyarországon tízévente egyszer óriási belvízkár van, de azért ez nem azt jelenti, hogy van még tíz évünk a következőig.