Olasz gazdaság: a legfontosabb feladatok

Ahhoz, hogy Olaszország a GDP 120 százalékát meghaladó államadósságot fájdalmas kiigazítások nélkül csökkenteni tudja, a gazdaságnak növekednie kell; az elmúlt években ez a tény elkerülte a döntéshozók figyelmét. 1999 óta Olaszország GDP-je évente átlagosan mindössze 0,5 százalékkal nőtt, messze lemaradva az eurózóna 1,5 százalékos átlagától. A válság kirobbanása óta eltelt négy évben a ráta mínusz 1,2 százalék volt – a közös pénzt használó blokk mutatója mínusz 0,2 százalék –, és a prognózisok szerint az idén is negatív marad.

Az új kormány előtt álló legnagyobb kihívás, hogy olyan reformokat kell bevezetnie, amelyek lehetővé teszik, hogy – több, gazdaságpolitikai szempontból elhibázott év elteltével – Olaszország felzárkózhasson szomszédjaihoz. Ehhez sokkal többet kell fordítani innovációra és a humán tőke erősítésére. 1992-től 2011-ig a termelékenység átlagos éves növekedése 0,9 százalék volt, ami az OECD-ben a legalacsonyabb mutató. 2001 óta az egységnyi munkaerőköltség gyorsabban nőtt, mint a GDP és a foglalkoztatás, a fejlett országokhoz viszonyítva a versenyképesség emiatt visszaesett. Az elmúlt évtizedben Olaszország részesedése a világkereskedelemből 3,9 százalékról 2,9 százalékra csökkent.

A termelékenység lassú növekedése olyan helyzetet teremtett, amelyben az egységnyi munkaerőköltség annak ellenére nem csökken, hogy a reálbérek stagnálnak vagy éppenséggel csökkennek. 2011-ben a jövedelmek reálértéke 1,3 százalékkal esett vissza, az egységnyi munkaerőköltség viszont változatlan maradt. Az ország új vezetőinek ezért el kell választaniuk a munka termelékenységhez való hozzájárulását a többi tényezőétől. Az OECD szerint a munkaerőköltségek csökkentése és az állami adminisztráció hatékonyságának – az előző miniszterelnök, Mario Monti által kijelölt irányvonalat követő – javítása 2010-ig átlagosan 0,3–0,4 százalékkal járulhat hozzá a GDP-növekedéshez. A munkaerőpiaci reform és az oktatás fejlesztése a következő évtizedben további 4 százalékot jelenthet. Javítani kellene az OECD egyik legalacsonyabb, 49 százalékos női foglalkoztatási arányát is, aminek eredményeként az egy főre jutó nemzeti jövedelem 2030-ig akár 1 százalékkal is emelkedhetne.

A fiskális kiigazítások ugyanakkor továbbra is kulcsfontosságúak Olaszország rövid, illetve hosszú távú stabilitásának szempontjából. Az IMF szerint a költségvetés hiánya csökken, az elsődleges többlet pedig növekszik – ezt a trendet az új vezetésnek fenn kell tartania.

Az elért eredmények ellenére az előttünk álló út göröngyös. A biztonságos előrehaladáshoz Olaszországnak vissza kell szereznie hitelességét az Európai Unió tagjai és a nemzetközi befektetők szemében. Az új miniszterelnöknek Németországot, a pénzügyi piacokat és az Európai Tanácsot is meg kell győznie arról, hogy országa megbízható partner.
A stabil büdzséhez és a GDP-növekedés gyorsításához az államadósságot csökkenteni kell, a költségeket pedig alacsonyan tartani. Az országnak több közvetlen külföldi befektetést kell vonzania, a tőkebeáramlás ugyanis még mindig 30 százalékkal a válság előtti szint alatt van.

Olaszország „eladása” többet kell, hogy jelentsen brüsszeli fényképeknél és londoni road showknál. Az ország vezetőinek aktívan be kell kapcsolódniuk a külkereskedelmi diplomáciába, világszerte mozgósítva a nagykövetségeket és a kereskedelmi képviseleteket, és erős kétoldalú kapcsolatokat kell kiépíteniük az EU-tagállamokkal, mindenekelőtt Spanyolországgal és más déli országokkal.

Az új vezetésnek ezzel párhuzamosan „el kell adnia” Európát Olaszországban, ahol az eurószkepticizmus egyre erősebb. A Pew Research Global Attitudes Project felmérése szerint az olaszoknak mindössze 30 százaléka nyilatkozik pozitívan az euróról. Az ország gazdagabb, északi részén, ahol a 30 ezer eurós egy főre jutó átlagos jövedelem megközelíti a németországit, az emberek az EU-tagság ésszerűségét is kétségbe vonják. A költség nyilvánvaló, mondják, de mi a haszon?

A válság már régóta tart, az emberek fáradtak. A munkanélküliségi ráta 11,2 százalék, a fiatalok körében 35 százalék. Az adóteher, amely 1990 óta meghaladja a GDP 40 százalékát, jelenleg megközelíti a 43 százalékot.
A skandináv adószint elviselhető, ha az állam által nyújtott szolgáltatások színvonala sem marad el a skandináv országokbeli szinttől. Svédországban, Dániában és Finnországban az egy főre eső állami egészségügyi kiadás meghaladja a 3000 dollárt, Olaszországban pedig mindössze 2300 dollár.
Olaszország a GDP mintegy 4,5 százalékát költi oktatásra, miközben a skandináv országokban ez az arány több mint 6 százalék. Ennek eredménye, hogy az olasz tanulók a Program for International Student Assessment felmérésen lényegesen rosszabb eredményeket értek el, mint sok OECD-ország tanulói.

Az új olasz kormánynak a stabil növekedés felé kell vezetnie az országot, enyhítve közben a társadalmi feszültséget. A gazdaság megújulása nagymértékben függ attól, hogy a kabinet eléggé eltökélt-e azon intézmények megújítása mellett, amelyek gyenge működése a közös cselekvést egyre sürgetőbbé teszi.

Copyright: Project Syndicate, 2013.
www.poject-syndicate.org