Saját cégünk működése is rejt kockázatokat

Folyamatosan és nagymértékben nőtt a cégbedőlések aránya az elmúlt három évben – olvashattuk a Világgazdaságban január végén, a Bisnode csoport elemzése alapján. Tavaly száz cég közül több mint négy vált fizetésképtelenné, míg a válság elején csak kettő. A felszámolási eljárások száma 12 százalékkal haladta meg az előző évit – tudhattuk meg.

A számok riasztóak, érthető tehát, hogy a szóban forgó írás már a címében feltette a kérdést, vajon folytatódik-e a trend az idén is. Reméljük, hogy nem, de ehhez még a stabil cégek közül is soknak változtatnia kell eddigi gyakorlatán, és jóval nagyobb figyelmet kell fordítania a kockázatkezelésre.

Bármily meghökkentő, de már a középvállalatok körében sem jellemző, hogy tudatosan igyekeznének mérsékelni a rizikókat, miközben a körülmények évek óta igencsak indokolttá tennék ezt. Sőt, még nagy, nemzetközi cégek itteni leányvállalatainál is előfordul, hogy egy-egy effajta intézkedést csak mostanában hoznak meg. Pedig vannak kipróbált módszerek, csak át kell venni azoktól, akik alkalmazzák. Például a bankszférából, ahol ennek évszázados hagyománya van. S bár – mint megtapasztalhattuk – ez a rendszer sem tökéletes, a vállalatvezetők azért tanulhatnak belőle.

Először is, végig kell gondolni, milyen partnerrel kötünk üzletet és milyennel nem. Mely iparágakba tartozó szereplőknek nem szállítunk egyáltalán, vagy csak előrefizetés mellett? Jó eséllyel pályázhat erre a „rangra” az építőipar, amelyet egyébként jelenleg Magyarországon a bankok nem hiteleznek. Nem véletlenül: mint az említett cikkben is olvashattuk: ez a szektor produkálta a legnagyobb bedőlési arányt 2012-ben. Ugyanígy dönteni kell arról, mely országokba nem adunk el, mert túlságosan bizonytalan, hogy hozzájutnánk-e az áru ellenértékéhez.

Nem mindegy azonban, hogy ki hozza meg a döntést. Bár a vevőkkel az értékesítők állnak kapcsolatban, a minősítést nem szabad rájuk bízni. Ők ugyanis abban érdekeltek, hogy minél többet adjanak el, abban már nem annyira, hogy a vételár be is folyjék, s ezért hajlamosak túlzott kockázatot vállalni. A bankoknál külön szervezet végzi a minősítést. Vállalatoknak felesleges erre külön osztályt létrehozniuk, elég, ha ezt a munkát a pénzügyesek kapják meg. Nekik kell minősíteniük az egyes üzleti partnereket is: kinek milyen feltételekkel szabad szállítani, melyik partner hány nap haladékkal fizethet, milyen biztosítékokat várnak el tőle. A bankok a potenciális hitelfelvevőktől mindig bekérik a cégiratokat, ellenőrzik a vezető tisztségviselők múltját, és még a személyes benyomásokat is rögzítik, hogy figyelembe vehessék az elbírálásnál. Kizárólag a hivatalos mérleget, eredménykimutatást veszik figyelembe, „kockás papíron” párhuzamos kimutatást végző cég ne is ábrándozzon hitelről, mint ahogy a frissen megalakult cégek se. Legyen megbízható múltja annak, aki a bank pénzét akarja használni! Nem csak a döntésnél, de a teljes futamidő alatt monitoringozzák az ügyfelet – ha cserélődik a vezető, megnézik, nem hajléktalannak akarják-e átjátszani a céget, s székhelyváltozásnál is élnek a gyanúperrel, hogy esetleg a vagyon kisíbolásának szándéka húzódik meg a háttérben. Ilyen esetekben mindig behívják az ügyvezetőt, és magyarázatot vagy újabb biztosítékot kérnek.

Ilyen körültekintés mellett is előfordul, hogy egy partner nem fizet határidőre. Ha egy vállalat belefut ebbe, általában az értékesítők dolga a figyelmeztetés. Ám ha nem járnak sikerrel, akkor egy bizonyos ponton át kellene adniuk a feladatot a behajtóknak. Így tesznek a bankok is: második, harmadik lépésben már nem az ügyfélreferens, hanem egy behajtó munkatárs telefonál.

A saját cégünk működése is rejt kockázatokat. Leállhat egy szerver, ami miatt nem tudunk utalni, érhet bennünket tűz, villámcsapás és más természeti katasztrófa, de lehetnek csaló munkatársaink is. Utóbbiak elsősorban beszerzőként, értékesítőként okozhatnak nagy károkat, ezért ezekre a területekre különösen ügyelni kell. Szintén kiemelt figyelmet érdemelnek azok a beszállítók, akik teljesítményének minősége nehezen ellenőrizhető. Takarító esetében például ár alapján szokás dönteni, de később ki mondja meg, hogy elég tiszta-e az üzem, az iroda, vagy a cégnek csúszópénzért megsúgta valaki a nyerő árat, s ahhoz igazították a szolgáltatás színvonalát? Gyanús, ha a beszállító árbevétele döntően egyetlen vevőtől származik – vajon miért nem tudott mástól is megrendelést kapni? Ez azonban nem jelenti, hogy kizárólag a beszerzés és az értékesítés okozhat fejfájást: nem árt ügyelni például arra is, hogy csak olyanok szerepelnek-e a fizetési listán, akik ténylegesen dolgoznak a cégnél.
Sok vállalat fut jelentős árfolyamkockázatot - forintban vásárol és devizában ad el, vagy fordítva -, mégsem foglalkozik ezzel. A bankok ebben is profik, és e téren nem csak példát lehet róluk venni, de meg is lehet bízni őket a kockázatkezeléssel, különösen, hogy ez a terület olyan szakértelmet igényel, amely vállalatoktól nem várható el.

Ezek tehát a legfontosabb intézkedések, amelyeket a megfelelő kockázatkezelés érdekében meg kell hozni, a részleteket azonban bőven lehetne sorolni még. Csak ezeket alkalmazva bízhatunk abban, hogy a mi cégünk nem erősíti a bedőlési trendet, sőt, segít megfordítani azt.