Andor László: Félni csak a félelemtől szabad

Pontosan 80 évvel ezelőtt, 1933. március 4-én indult Franklin D. Roosevelt nagy történelmi kísérlete. A New Deal meghirdetésének dátuma nem egyszerűen egy gazdaságpolitikai fordulatként, hanem inkább a gazdaságpolitika születésének napjaként fogható fel. A New Deal által hozott újítások közül két területet érdemes itt kiemelni: a pénzügyi rendszer szabályozását és a foglalkoztatáspolitikát.

A New Deal legelső lépése a pénzügyi viszonyok rendbetétele, vagyis a bankok megrendszabályozása volt, amely kötelező bankszünet elrendelésével kezdődött. Egyes államokban már ezt megelőzően is gyakorivá váltak a tartós bankszünetek, mivel a betétkivonás nemcsak egyes pénzintézetek likviditását, hanem egész hálózatok stabilitását fenyegette.

Az 1933-as banktörvény, amely kongresszusi támogatói után Glass-Steagall törvényként vált ismertté, szétválasztotta egymástól a kereskedelmi és a befektetési banki tevékenységet. Emögött az a megfontolás húzódott meg, hogy minden intézmény olyan üzleti területen tevékenykedjen, ahol átlátja a viszonyokat, és rendelkezik a szükséges információkkal.

A pénzügyek stabilizálásához azonban további intézkedésekre volt szükség, ami magában foglalta egy központi értékpapír-felügyelet felállítását. Az elnök ellenőrzése alá vonhatta az arannyal kapcsolatos monetáris műveleteket, a szövetségi bankjegykibocsátást, és a bezárt bankok újbóli kinyitásának engedélyezését. Az aranystandard feladása és a Fed aranyvásárlási politikája fontos szerepet játszott a makroszintű kereslet élénkítésében, és különösképpen a déli és nyugati vállalkozók likviditási gondjainak enyhítésében.

A foglalkoztatás nem kevésbé égető feladat volt. 1933 elején az amerikai munkaerő több mint egynegyede állás nélkül volt. A megelőző évben a nemzeti jövedelem már kevesebb volt az 1929-es felénél is. Létfontosságú volt a munkahely-teremtés, ami leginkább közmunkák formájában történt. Ezek közül a legjelentősebb a Tennessee-Völgyi Hatóság (TVA) felállítása volt, amelynek feladata a Tennessee folyó komplex szabályozása volt. A TVA a New Deal egyik legsikeresebb intézményének bizonyult.

Roosevelt 1935-ben egy újabb a törvényhozási sorozatot indított el, amely a „második New Deal” néven vált ismertté. Ennek részét képezte a Társadalombiztosítási Törvény, amely bevezette a munkanélküli biztosítást, és szerény mértékben ugyan, de lehetővé tette, hogy a 65 éves koruk után nyugdíjba vonulók járadékban részesüljenek, az alacsony jövedelműek körében pedig bevezette a családi pótlékot.

A társadalmi béke helyreállításában fontos szerepe volt az Országos Munkaügyi Törvénynek (NLRA vagy Wagner-féle törvény). Három évvel később ezt újabb, a munkakörülményeket szabályozó törvény egészítette ki. Az amerikai jóléti állam kiépülése az évtized derekán visszafordíthatatlanná vált, s ez találkozott a társadalom többségének igazságérzetével.

A világháború végéhez közeledve FDR kezdeményezte egy, a teljes foglalkoztatás garantálását célzó törvény megalkotását, amely már csak halála után született meg. Ugyanebben az időszakban készítették elő a Marshall-tervet is.

A háború után már nem volt visszaút a laissez-faire modellhez. A világgazdasági válság, és a Keynes által kínált új makrogazdasági elmélet döbbentette rá – némi késéssel – a kormányokat, hogy általános felelősséget kell vállalniuk a nemzetgazdaság fejlődéséért, a különféle ágazatok és gazdasági szereplők helyzetének alakulásáért. A New Deal idején egyidejűleg lett kezdeményező a foglalkoztatáspolitika, a valutapolitika, az ipar- és agrárpolitika, a bankszabályozás, valamint a szociálpolitika. Az 1933-as New Deal négy cselekvési irányt jelölt ki: segély, fellendítés, reform és újjáépítés (relief, recovery, reform, reconstruction). Mindez együtt jelezte, hogy az állami politika rövid és hosszú távra is fókuszálni akar, feladatának tekinti a folyamatok és a rendszer szabályozását egyaránt.

Senki sem gondolhatja, hogy a 80 évvel ezelőtti megoldások egyértelműen ráhúzhatók volnának a mai helyzetre. A válsághoz vezető okok, a depresszió elhúzódása és az európai intézményrendszer félkész jellege miatt azonban mindenképpen érdemes párhuzamokat keresni. Az örökölt, tökéletlen monetáris rendszer, a makroszintű kereslet gyengesége, a magánszektor beruházásainak pangása ma ugyanúgy oka a recesszió elhúzódásának, mint volt a harmincas évek elején. A szociális következmények is hasonlóak, legalábbis a dél-európai periférián.

Szorosabb gazdaságpolitikai koordinációra, szigorúbb pénzügyi szabályozásra, több szövetségi szintű szolidaritásra és nagyobb fokú demokratikus legitimációra ugyanúgy szükség van a mai Európában, mint a harmincas évek Amerikájában volt. A legutóbbi években gyakran hallottuk: a válság megoldására egy 21. századi New Deal-re lenne szükség, vagy – különösen a görög kontextusban – egy új Marshall-tervre. Ez is mutatja: FDR és gazdaságpolitikája továbbra is mintája és ihletője minden progresszív szellemű válságkezelésnek.