Lesz-e magyar boldogság magyar erőből?

„A beruházások bővülése a gazdasági szereplők egyik pozitív válasza a kedvező körülményekre. Hétköznapi analógiában hasonlatos a boldogsághoz. Közös bennük, hogy erőlködéssel, stimulációval egyik sem váltható ki, legfeljebb ezek látszata, az is csupán rövid időre” – mondta nemrégiben lapunknak Sinkó Ottó, a Videoton vezérigazgatója. A boldog idők a KSH adatai szerint is messze vannak. A nemzetgazdasági beruházások volumene 7 éve nem bővült érdemben, tavaly több mint 5 százalékkal maradt el az egy évvel korábbitól.

A szerény, kevesebb mint 5 százalékos súlyú „közigazgatás, védelem, kötelező társadalombiztosítás” ágban az új tározóknak, gátaknak és belvízcsatornáknak köszönhetően több mint 26 százalékkal több beruházás volt tavaly október-decemberben, mint egy évvel korábban. Ezen felül növekedés csak a jóval nagyobb – több mint 30 százalékos – súlyú feldolgozóiparban volt, aminek közel felét az autóipar adta.

Örömteli, hogy a dübörgés mindkét ágazatban folytatódhat. A kormány az önkormányzatoktól saját hatáskörbe vont mintegy 110 milliárd forintnyi szennyvízberuházást, és eltökélt abban, hogy egy centnyi uniós pénzt sem hagy eltűnni a lefolyóban. (Ez tetten érhető a lebonyolítás kissé unortodox terveiben is.) Ha nem is a tavalyi ütemben, de az autógyártók is fejlesztenek még, igaz, szintén nem „magyar erőből”. És persze ahhoz, hogy az autóipari beruházások eredményeként a termelés tartósan magasabb szintre álljon be és nagy számban jöjjenek létre új, válságálló munkahelyek, keresletre, mindenekelőtt külföldi keresletre lesz szükség.

De lesz-e magyar boldogság magyar erőből? Optimizmusra egyelőre kevés okunk van, ennek indoklásával nem is fárasztanám a kedves olvasót. Az idő azonban nekünk dolgozik. Mint közismert, minél tovább tolódik egy vágy beteljesülése, annál nagyobb az öröm. Ha tehát vágyunk soha nem teljesül be, akkor örömünk végtelen nagy lesz.