Professzor: Csak a szegények halnak meg fiatalon

Ez a helyzet a 19. században nem lett volna meglepő az alacsony átlagjövedelmek, a széleskörű szegénység és a társadalombiztosítás hiánya miatt. De manapság is jellemzi a jelenség a magas jövedelmű országokat, köztük olyanokat, amelyek a gazdasági prosperitást és az emberek életminőségét mérő ranglistákon az élmezőnyben szerepelnek, mint például a fejlett nyugat-európai jóléti államok.

A II. világháború vége óta a nyugat-európai országok törekedtek arra, hogy csökkentsék a társadalomgazdasági egyenlőtlenségeket a progresszív adózás, a társadalombiztosítási programok, illetve olyan ellátások, mint az állami tulajdonban lévő bérlakások biztosítása, vagy az állami oktatás és egészségügy révén. Ez a politika számos tekintetben, például a jövedelmi viszonyok, a lakhatás minősége vagy az egészségügyi ellátásokhoz való hozzáférés terén csökkentette az egyenlőtlenségeket, ahhoz azonban nem volt elegendő, hogy megszüntesse az egészségügyi állapot terén fennálló különbségeket.
Elgondolkodtató, hogy a bőkezű jóléti politikák nem jártak az egészségügyi egyenlőtlenségek csökkenésével. Még az észak-európai országokban is jelentősek a különbségek az emberek egészségügyi állapota terén, pedig ezekben az államokban a jövedelmi különbségek kisebbek.

Tény, hogy a modern jóléti államok messze vannak attól, hogy felszámolják a társadalmi egyenlőtlenségeket, a különböző erőforrásokhoz való hozzáférésben meglévő különbségek jelentősen eltérő életminőséget nyújtanak a polgárok számára. A jóléti államok célja azonban sosem az volt, hogy radikálisan újraosszák a jövedelmeket. A jóléti intézkedések inkább azt célozzák, hogy egyfajta kompromisszum jöjjön létre a munkavállalók és a munkaadók, a munkásréteg és a középosztály között.

A jóléti állam részleges kudarca mellett más szempontokat is figyelembe kell vennünk, ha meg akarjuk érteni, mi okozza az egészségügyi állapot terén meglévő egyenlőtlenséget. A gyorsan bővülő szakirodalom két magyarázattal is szolgál a jelenségre. Az egyik a felfelé irányuló szelektív társadalmi mobilitás, a másik az egészségügyi állapotra ható szokások különböző szintű elterjedése az egyes társadalmi csoportok körében.
A 19. század során a társadalmi mobilitás lassan, de folyamatosan növekedett az összes jómódú országban, az iskolai végzettség és a munkahelyi státusz egyre kevésbé függött a családi háttértől, és inkább az értelmi képességen és más személyes tulajdonságokon kezdett múlni.

Ennek eredményeként az alacsonyabb szinten lévő társadalomgazdasági csoportok létszáma csökkent, a személyes tulajdonságokat tekintve pedig homogénebbé váltak, ami növelte az egészségügyi problémák kockázatát.
A magasabb társadalomgazdasági pozícióval rendelkező emberek ezen felül nyitottabbak új szokások elfogadására, és arra, hogy felhagyjanak az egészségre káros szokásokkal, mint például a dohányzás vagy a magas zsírtartalmú ételek fogyasztása.

A dohányzás, a mozgás, a táplálkozás és az alkoholfogyasztás terén a nyugat-európai jóléti államok polgárai között jelentős eltérések figyelhetők meg. A szegénység felszámolására kitalált jóléti rendszer kevésbé hatékonyan tudja orvosolni az olyan jóléti betegségeket, amilyenek például a szívbetegségek vagy a tüdőrák.

Mindezek arra mutatnak rá, hogy kreatív megoldásokra van szükség annak az egyenlőtlenségnek felszámolására, amely amellett, hogy az egészségügyi ellátások költségeit emeli, gátolja a foglalkoztatottsági szint, valamint számos országban a nyugdíjkorhatár emelését is.

Az elmúlt pár évtizedben a legtöbb nyugat-európai országban a szociálpolitika elmozdult a jövedelmek újraelosztásától. Ez hibás irány, mert hosszú távon a növekvő jövedelmi különbségek és a gyengülő szociális háló fokozni fogja az egészségügyi egyenlőtlenségeket is.

A kiterjedtebb és jobban célzott redisztribúciós intézkedések rendkívül fontosak az alacsonyabb társadalomgazdasági csoportok egészségügyi helyzetének javításában. Az egészséges életmódot tudatosító programok pedig csökkenthetik a szerényebb értelmi képességek és a rossz egészségügyi állapot közötti korrelációt.
Az egészségügyi ellátáshoz való azonos hozzáférés lehetősége nem elegendő az egészségügyi helyzet terén meglévő egyenlőtlenségek csökkentéséhez, ehhez az is szükséges, hogy az alacsonyabb társadalomgazdasági rétegekből kikerülő betegek olyan ellátást kapjanak, amely speciális szükségleteikhez igazodik. Például a cigarettára kivetett adók – amelyek a szegényebb rétegeket aránytalanul hátrányosan érintik – bevételeiből olyan, a dohányzásról való leszokást segítő programokat kellene finanszírozni, amelyeknek célpontjai az alacsonyabb jövedelmű rétegek.

Az egészségügyi állapot terén meglévő jelentős különbségek egyben arra is rámutatnak, hogy az alacsonyabb jövedelmű és végzettségű társadalmi csoportok egészségügyi állapotának javításával jelentős eredményt lehet elérni. Ez a jóléti rendszer bizonyos szintű átalakítását követelheti meg, de a várható eredmények miatt ezt mindenképpen megéri megtenni.

Copyright: Project Syndicate, 2013.
www.project-syndicate.org