2014–2020: lehet a kevesebb több?

Az Európai Tanács idén februári ülése hosszú vitát zárt le: ekkor sikerült a tagországok képviselőinek – a 2012. novemberi sikertelen kísérletet követően – megállapodniuk a következő hétéves időszak uniós költségvetési sarokszámairól. Az, hogy az eredmény hosszú és kemény vita után született meg, nem szokatlan: az uniós költségvetés körüli viták soha nem voltak egyszerűek. Ami új, az az eredmény: a kötelezettségvállalások és a kiadások 2014–2020-ra betervezett összegei alatta maradnak a 2007–2013-as számoknak. Mindez úgy történik, hogy 2013 közepétől immár 28 tagú Európai Unióról beszélhetünk.

A kisebb közös költségvetés nyilvánvalóan visszavezethető arra, hogy a nagy nettó befizető országok – élükön Németországgal – jól tudták képviselni érdekeiket a vitában. Kétségkívül ebbe az irányba terelte a tárgyalásokat az is, hogy a válság hatására természetes reakciónak tűnik a kiadások csökkentése – más kérdés, hogy az EU gazdasági összteljesítményének alig 1 százalékát kitevő EU-költségvetés méretének marginális változásai (jelen esetben csökkenése) igencsak korlátozott hatással bírhatnak.

A változás nem egyformán jelentkezik a közös költségvetés egyes kiadási tételeinél. A közös agrárpolitika piaci támogatásaira és közvetlen kifizetéseire, illetve a kohéziós politikára fordítani tervezett összegek (kötelezettségvállalások) komoly (17,5 százalékos, illetve 8,4 százalékos) csökkenést szenvednek el, ezzel szemben a versenyképességi célkitűzésekre fordított összeg jelentősen (37,3 százalékkal) megugrik a következő időszakban. A három legnagyobb kiadási tétel közötti arányok tehát jelentősen megváltoznak a korábbiakhoz képest.

Mi következik az arányok változásából? Ezek a változások nem kedveznek a jelentős mezőgazdasággal rendelkező, illetve a kevésbé tehetős tagországoknak; azon országok, amelyek mindkét kategóriába beletartoznak, még kevésbé örülnek az új számoknak. A nyertesek – első ránézésre mindenképpen – a fejlettebb tagországok: az eddigi tapasztalatok alapján a versenyképességi kiadási fejezet alá tartozó tételek javarészét jó eséllyel ők vihetik el.

Ha ezt a helyzetet adottnak tekintjük – jelen pillanatban ez a realitás –, akkor Magyarországon is el kell gondolkoznunk azon, hogyan lehet az adott keretekből a legtöbbet kihozni. Nem érdemes tehát hosszasan azon rágódni, mennyivel érkezhet kevesebb pénz Brüsszelből. Már csak azért sem, mert figyelembe kell vennünk, hogy az agrártámogatások terén csak 2013-ban lettünk „teljes jogú” tagok, így a számunkra elérhető mezőgazdasági támogatások növekedhetnek, s ez részben vagy egészben kompenzálhatja a kohéziós támogatások csökkenését. De a számháborún túlmenően is érdemes arra koncentrálnunk, mi az, amit az elérhető támogatások minél hatékonyabb felhasználása érdekében tehetünk.

A feladat elsősorban a – valóban csökkenő – kohéziós támogatásokra vonatkozik. Immár közel tíz évnyi EU-tagság után fel kell, hogy tudjuk mérni az eddigi tapasztalatokat, s ezek alapján lehet javítani a felhasználás hatékonyságát. Fontos megjegyezni, hogy a valódi hatékonyságnak nem az a fokmérője, hogy az elérhető keretek hány százalékát használtuk fel (matematikai nyelven szólva a magas lehívási arány a hatékony felhasználás „szükséges, de nem elégséges” feltétele), hanem az, hogy a megvalósult programok, projektek milyen hatással bírnak a gazdasági fejlődésre, a foglalkoztatottságra, egy adott régió vagy település gazdasági és társadalmi helyzetére. A rendszer az elmúlt tíz év során is sokat változott, de nyilvánvalóan van mód a további javításra.

Az Európai Bizottság a költségvetési vita során többször is kinyilvánította azon álláspontját, miszerint a közös költségvetést nem önmagában szemléli, hanem szélesebb gazdasági folyamatok katalizátorának gondolja. Ez abból a szempontból mindenképpen reális megközelítés, hogy kis mérete miatt a közös költségvetés kiadásainak közvetlen hatása európai szinten korlátozott. Ugyanakkor a jó gyakorlatok megismerése, átvétele, a magánszektor fokozott bevonása a fejlesztési programokba – amely lépéseket az Európai Bizottság kifejezetten szorgalmaz – Magyarország számára is fontos feladat.

A támogatások – köztük a kohéziós célú támogatások – minél hatékonyabb, sikeresebb felhasználása nem öncél: a valódi cél az ország fejlődése. EU-csatlakozásunk óta a gazdasági fejlődés terén nem sikerült meggyőző teljesítménnyel előrukkolnunk, legalábbis az EU-átlaghoz viszonyított gazdasági fejlettségi mutatóink stagnálása ezt mutatja. Ugyanakkor épp az elmúlt időszakban sikeresebb országok példájából lehet erőt meríteni – és nem mellesleg: jó gyakorlatokat ellesni – a sikeresebb folytatáshoz.

Az igazi siker – ami nyilvánvalóan még odébb van – az lehet, ha már azon kesereghetünk, hogy fejlett tagországként nettó befizetői leszünk a közös költségvetésnek. Az, hogy ez mikor következhet be, függ a környezetünktől, az európai integráció előrehaladásától, a közös költségvetés gondolati alapját képező „Európa 2020” stratégia sorsától és sok más tényezőtől – de legelsősorban rajtunk múlik.