A kormány 80 ezres megoldása a versenyszférában egymillióba is kerülhet

A közmunka nem „jó” munka, de jó dolog. Honfitársaink tízezrei közfoglalkoztatottként kerültek be a munka világába – igaz, a továbbvezető utat csak néhány százalékuknak sikerül megtalálni. Erős érv a „jobb híján” is: amíg a beruházások nem indulnak el, vagy a lakossági fogyasztás bővülése nem támaszt extra keresletet, addig nem valószínű, hogy a versenyszférában – legalábbis a hazai versenyszférában – elegendő számban születnek új, „jó” munkahelyek.

A KSH május–júliusi felmérése szerint a szóban forgó időszakban 152 ezren dolgoztak legalább egy órát közfoglalkoztatottként. Arról azonban sem a statisztikai hivatalnak, sem a Nemzeti Foglalkoztatási Szolgálatnak nincsenek pontos adatai, hogy – pongyolán fogalmazva – ez hány közmunkás „álláshelyet” jelent. Sokan vannak ugyanis, akik ha nem is egy órát, de csupán néhány hetet dolgoztak a vizsgált időszakban, ahogy olyanok is, akiket nem 8 órában foglalkoztattak. Így semmi nem zárja ki, hogy egyetlen – a költségvetés számára a nettó bérként kifizetett 60–80 ezer forintos terhet jelentő – közmunkás „álláshelyet” az adott időszakban mondjuk négyen töltöttek be. Az állam így kifejezetten olcsón javítja a foglalkoztatottsági statisztikát, hiszen havi 80 ezer forint árán 4 fős növekedésről számolhat be.

A versenyszférában, „jó” munkahelyek esetében ugyanez sokkal többe kerül. Négy, minimálbéren, teljes munkaidőben, kedvezmények nélkül alkalmazott munkavállaló a munkáltatónak havonta több mint félmillió forintos költséget jelent, ha pedig a 228 ezer forintos nemzetgazdasági bruttó átlagbérből indulunk ki, akkor a munkáltató(k) összes költsége megközelíti az 1,2 millió forintot.

A különbség óriási, ami erős érv amellett, hogy a statisztikusok kissé módosítsák a módszertant. Ideje, hogy erről a nemcsak munkaerőpiaci, de politikai szempontból is fontos szegmensről a jelenleginél árnyaltabb képet kapjunk.