Az új hatalom is ultimátumot adott a tüntetőknek Egyiptomban

Valahogy úgy lehet az amerikai elnök az egyiptomi helyzettel, mint a magyar turista ramadán idején a hurghadai négycsillagos szállodában. Némiképp kényelmetlenül érzi magát. A nyaraló azért, mert hiába fizette meg a szolgáltatás árát, mégis kellemetlen a tűző napon a böjti hónapban étlen-szomjan robotoló pincértől pohár söröket rendelni. Barack Obama is feszenghet, hogy az egyre durvuló kairói helyzetben miként viselkedjen az Egyesült Államok. A Fehér Ház persze nem akarja címkézni, hogy az egy éve az észak-afrikai ország életében először demokratikusan megválasztott, majd július 3-án megbuktatott elnökkel mi történt. Puccs, demokratikus fordulat vagy valami más? Az sem lehet könnyű ezekben, a Snowden-botránytól terhes napokban, ha részben egyet kell(ene) érteni az orosz külügyminiszterrel, Szergej Lavrovval. Aki arra hívta fel a figyelmet: tiszteletben kell tartani a népek önrendelkezési jogát, az erőszak kizárásával politikai úton kell rendezni a problémát.

Nos, éppen ez nem megy ma Egyiptomban. Mert ha a nép egy része most úgy látta, hogy elégedetlen Mohamed Morszi hatalmával, és azt milliós tüntetésekkel a tudomására juttatta, akkor az államfőnek le kellett volna mondania, s nem kellett volna a hadseregnek hozzásegítenie a nép egy részét akaratának teljesüléséhez. De mi van a nép másik részével, a Morszi mögött felsorakozó Muzulmán Testvériség párttal, amely ma Egyiptom legjobban szervezett ereje, és amelynek vagyonát amúgy „demokratikusan” befagyasztották? Mit tehetnek ilyenkor a közvetítők? A múlt hét közepén az ideiglenes, tábornokok támogatásával páholyban ülő hatalom bejelentette: nem lát lehetőséget a további egyeztetésre Morsziékkal, és minden következményért a Muzulmán Testvériséget teszi felelőssé. Jelen esetben ez egyet jelenthet újabb összecsapásokkal, káosszal.

A Merrill Lynch azt prognosztizálja, hogy Egyiptom gazdasága fél éven belül összeomlik, a nagy nemzetközi hitelminősítők pedig jó ideje nem látnak semmi biztatót. Pedig a 85 millió lakosú ország minimum két kérdésben kulcsfontosságú szerepet játszik. Az egyik: a Szuezi-csatornán keresztül bonyolítják a világ olajszállításának közel 5 százalékát – a bizonytalanság rövid távon így is árfelhajtó hatásúnak bizonyult. A másik: az arab államok közül Jordánia mellett egyedül Egyiptom kötött békét Izraellel, amely az Egyesült Államok számára nem szimplán stratégiai kérdés. Nem véletlen, hogy Washington évente 1,5 milliárd dollárral támogatja az egyiptomi hadsereget.

Az sem véletlen, hogy Egyiptom lassan kifut az időből. Hoszni Mubarak elnököt két éve távolították el a hatalomból, azóta sem a politikában, sem a gazdaságban nem történt érdemi előrelépés. Kairó a Nemzetközi Valutaalaptól remél 4,8 milliárdos vagy még nagyobb hitelt, ám a megszorító lépésektől tart. Ha így megy tovább, akkor az ország devizatartaléka egy év múlva nullára apadhat, hiszen az elmúlt két esztendőben 36 milliárd dollárról 13,5 milliárdra csökkent. Az ideiglenes kormány legfeljebb abban reménykedhet, hogy lesznek, akik átmenetileg kisegítik. Szaúd-Arábia például folyósított már 2 milliárd dolláros hitelt, kamatmentesen, további 3 milliárd átutalását helyezve kilátásba. Ehhez képest kisebb csodának számít, hogy az eseményekre emelkedéssel reagál Egyiptomban a tőzsde. Az világos volt, hogy Morszi félreállításának hírére emelkedni kezdett az index, július 3-án 4980 ponton állt, de nem sok minden magyarázza, hogy azóta miként tornázta fel magát 5616 pontra a mutató.

Kairótól és Alexandriától messze vannak az üdülőhelyek, de a nyaralók már most elmaradoznak, így az ország GDP-jének több mint 10 százalékát adó turizmus is kezd megszédülni. Hurghadán talán nem is tudják, hogy Kairóban a hatalom ismét ultimátumot adott a tüntetőknek. Az pedig nem sok jót jelent.