Fejeket a homokba!

 Bár csak néhány adást láttam, mégis, talán a tomboló kánikula hatására, egy éber álomkép tárult elém: egyenesen a kormányból hívják meg az egyik tévés szakértőt, segítsen már kiókumulálni, hogyan lehetne megszabadulni a közszféra egyre kínosabb adósságától. Az illető leül a kis A4-es papírjával szemben Varga Mihállyal, és mindjárt a lényegre térve azt kérdezi tőle: mikor és konkrétan milyen lépéseket tett és fog tenni a kormány az eladósodás megállítása érdekében? A folyamat nem most kezdődött, és különben is, csupán az elmúlt három év alatt 449-ről 884-re nőtt a közintézmények száma, így nem csoda, hogy az adósság is – vágja rá a gazdasági miniszter. De a szakértő csak nem tágít: az intézmények száma csak a duplájára, az adósságállomány viszont több mint a háromszorosára, 28,3 milliárdról 90 milliárdra nőtt – mondja, majd tisztelettel emlékezteti a miniszter urat, hogy nem válaszolt a kérdésre. Jelzi, hogy talán meg kellene nézni, mennyibe is kerül egy egyetem vagy egy kórház működtetése, és ehhez képest mennyit is fordít rá az állam, mert így nyilván közelebb kerülnének a megoldáshoz.

Szakértőnknek ezen a ponton köszönik meg a munkáját, mert még az A4-e papír feléig sem jutnának, már kiderülne: csak a legnagyobb, az összes adósság mintegy felét felhalmozó kórházak rentábilis működtetéséhez tízmilliárdok hiányoznak. Gyorsan egyértelművé válna, hogy 3,8 millió járulékfizető befizetéseiből képtelenség 10 millió ember egészségügyi ellátását finanszírozni. Egyszerűen nem fér bele másfélszáz kórház, több mint 100 szakrendelő, 6700 háziorvosi praxis fenntartása, legalábbis azon a színvonalon nem, ahogyan azt a betegek elvárnák, mert azt szokták meg. Nem fér bele a gyógyszerek még mindig nagyobbik hányadának jelentős támogatása, és főleg nem a még a mindenki számára egyformán teljes körű egészségügyi ellátás csak azért, mert azt szokták meg.

Ki kellene mondani, hogy 1. vagy be kellene zárni a kórházak azon részét, amelyiket ma mesterségesen tartanak életben, csak mert a városban megszokták, 2. vagy a finanszírozható mértékig szűkíteni kellene az ellátási csomagot, 3. vagy annyi pénzt adni a működtetésre, amennyire szükség van.

Mivel viszont ez utóbbi nem csak lehetetlen, de értelmetlen is, az előbbiek meg nagyon nem lennének píszí lépések, az A4-es papír üres marad, és jön a mellébeszélés: „…a közszféra egyes alrendszereit a kormány úgy kívánja részben a saját lábukra állítani, hogy azok ne termeljenek több adósságot.” - Giró-Szász András a közrádióban, 2012 őszén. Meg a maszatolás: a polgári törvénykönyvnek a fizetési határidőkre vonatozó, ez év júliusától hatályos szigorítása. Amely szerint maximum 30 napban kell meghatározni a számlafizetési határidőt, kivéve, „ha azt a szerződés jellege indokolja”. Olyankor 60 napban. Érdekes kitétel ez akkor, amikor az év közepére csak a gyógyító-megelőző ellátás szakintézetei 21,2 milliárd, a – többségükben klinikákat is működtető - felsőoktatási intézmények pedig 7,5 milliárd lejárt tartozást görgettek maguk előtt.

A helyzet ennek ellenére az, hogy az olyan megkerülhetetlen beszállítókon kívül, amilyen a Hungaropharma, a cégek többsége nem mer komolyan fellépni a nekik tartozó állami intézményekkel szemben. Részben a piacvesztéstől, részben a negatív megítéléstől tartva, hiszen ki merné megkockáztatni, hogy címlapra kerüljön azzal: miatta nem tudnak operálni, mert nem hajlandó több infúziót, fecskendőt vagy varrófonalat szállítani. Mert az az érv, hogy a cég egyszerűen megelégelte, hogy nem jut a pénzéhez, már senkit nem érdekelne.

A szerző a Világgazdaság munkatársa.