István és Koppány

Harminc év után került újra az érdeklődés középpontjába az István, a király bemutatója. A tv-közvetítésnek köszönhetően millióknak van módjuk arra, hogy értelmezzék a látottakat, felháborodjanak, vagy lelkesedjenek. Egy üzleti napilapban természetesen nem az előadás, a rendezés minőségét célszerű értékelni, inkább azt, miért az elementáris érzelmi megnyilvánulás.

Leegyszerűsítve a darab egy választásról szól: betagozódunk az akkori fejlődési irányba, vállaljuk a kereszténységet és a vele járó kötelmeket, vagy élünk tovább szabadon, aztán vagy megmaradunk az állandó csatározásban, vagy nem. A szabadság nagy érték, a fennmaradás meg nagyobb. A kettő együtt akkor nem ment. István kompromisszumot kötött, Koppány nem alkudott. Elbukott.

A választás kényszere végigkíséri a kormányok, országok történetét. Választani kell értékrendet, szövetségeseket, politikai és gazdaságpolitikai pályát. A jó döntés előre viszi az országot, a rossz legalábbis zökkenőket idéz elő.

Magyarország 2004-ben az Európai Uniót választotta. Végre abba az európai közösségbe kerültünk, ahová már nagyon vágytunk, ami megfelel az ország értékrendjének, és esélyt ad a fejlődésre. Aztán az utóbbi években-évtizedben – talán éppen az EU-tól várt azonnali jólét elmaradása miatt –bekerült a köztudatba, hogy Európán kívül is van élet. És ez a gondolat azóta is itt lebeg. Fenyegetően, elbizonytalanítóan, azt sejtetve, hogy nekünk lenne más lehetőségünk.

Lenne, mint ahogy Koppánynak is volt. Nincs ellenpróba, hogy kiderüljön, mi lett volna, ha… Ilyen szempontból ma egyszerűbb – és persze sokkal bonyolultabb is – a helyzet. A világ fejlődése ma is a racionális felfogásnak kedvez. Európában ennek megfelelően létrejött egy politikai-gazdasági közösség, amely egy értékrendet képviselve, az erőket egyesítve beszállt a nagy világversenybe. A gazdaságban ugyanis hatalmas, multinacionális világcégek jöttek létre, a termelést a végletekig optimalizálva gázolnak át az így versenyképtelenné válókon. Nincs értelme ellenállni. Haszonélvezői lehetünk e folyamatnak, ha elfogadva, kihasználva a fő trendet, közben megtaláljuk, megőrizzük a saját értékeinket is. Egy kis-közepes országnak ma sokkal több lehetősége van, mint korábban bármikor. De csak akkor, ha nem szembemegy a fejlődéssel, hanem annak hullámára ráállva kihasználja a lehetőséget.

Kompromisszum, megalkuvás, alkalmazkodás – nem túl lelkesítőek ezek a szavak, ugye? Pedig ha belegondolunk, ezek (is) a haladás motorjai. Ne elvtelen behódolásra gondoljunk, hanem elvek mentén kialakuló kooperációra. A „win-win” megoldásokra. Ez is lehetséges. Emellett kell a forradalmi lelkesedés is, a nagy fellángolás, kellenek világot megrengető ötletek, a kreatív, újszerű megoldások. E tulajdonságok együtt eredményesek igazán. Tehát ha igazán okos egy ország, akkor most is István útját választja – Európában ez az Európai Uniót jelenti –, de nem mond le Koppányról sem. Ez az igazi művészet, ehhez kell intelligencia, racionalitás, együttműködési készség, tolerancia. Az államalapításnál nem volt ilyen lehetőség. Ott „vagy-vagy” volt a kérdés. Most az „is-is” is lehetséges.

De csak akkor, ha betartjuk a játékszabályokat. Nem felrúgjuk őket, ha nem tetszenek, hanem igyekszünk megváltoztatni. Az európai együttműködés alapja a demokrácia, a jogállami, transzparens működés, az egyéni szabadságjogok és a tulajdon tisztelete, a piacgazdasági elvek betartása és egyfajta szolidaritás. Szimpatikus elvek, amelyek nem zárják ki az egyedi megoldásokat sem. Még akkor sem, ha az EU működése büroratikussá vált, sokszor bonyolult, hosszadalmas a döntési folyamat. De az Európai Unión kívüli élet lehetőségét e zavarok miatt nem szerencsés felvetni, lebegtetni. Sőt, kártékony. És az az út nem István útja lenne. Inkább Koppányé.