Mennyit ér az ember?

Az OECD nemrégiben összeállította és nyilvánosságra hozta a Better Life Indexet, azaz az életszínvonal- és közérzeti mutatót. Magyarország a huszonkilencedik helyen végzett. A listán harminchat ország szerepelt. A magyarok alig több mint 23 százaléka elégedett az életével, míg az OECD-országokban az átlagos érték majdnem 60 százalék. Kívülről nézve ez érthetetlen, ennél azért jobb a helyzet. Az érzet viszont nem ez. Vajon miért?

Jó esetben az ember a munkahelyén fontosnak érzi magát. Főleg, ha elégedett a munkájával, ha hasznosnak látja, amit csinál. Ha elismerik teljesítményét, szárnyakat kap. Ezt felismerve, a vállalatok jó része törődik a munkatársak elégedettség-érzetével, s olyan lehetőségeket kínál, melyek közösségépítők, hangulatjavítók, s talán még az egészség megőrzését is szolgálják. Válságban azonban a szolgáltatások szűkülnek, s az ember sokszor egyszerű költséggé, teherré válik, akitől végszükségben meg lehet szabadulni. A korábban sikeres dolgozó így csalódott, frusztrált ember lesz, kivéve, ha gyorsan talál más, értelmes, s elismert munkát.

A gazdaság okozta sebeket ellensúlyozhatja egy támogató, együttérző állam, amely legalább a maga területén a polgárok életét próbálja megkönnyíteni. Persze, ott is kevés a pénz, ám a gesztusok, az emberhez igazodó szolgáltatások sokszor nem is pénzen múlnak. A gyakorlat azonban mintha egészen más irányt venne.

Az okmányirodáknál – amiről már irtunk – mára természetessé váltak a hosszú sorok. Gyakori, hogy már nyitásnál elfogynak az adott napra szóló sorszámok. Először még csodálkozik az ember, vitatkozik, veszekszik, később azonban beletörődik, alkalmazkodik. Már nyitás előtt beáll a sorba. Nem tud mást tenni. A hivatal erősebb, betöri a racionalitást emlegető polgárt. Az átszervezést sikeresnek nyilvánítják: jelentős a megtakarítás, kevesebb dolgozóval végzik ugyanazt a szolgáltatást. A másik oldalon viszont ott a pazarlás: sokan töltik munkaidejük vagy éppen szabadságuk egy részét ügyintézéssel. Ez nem számít. Itt bizony nem sokat ér az ember, az idő. Pedig az ésszerűtlen ügyintézés frusztrál, hangulatot ront, ezért jócskán hozzájárul a társadalmi elégedetlenséghez.

Egyre több szó esik az egészségügy akadozó működéséről is. Amikor arról mesél valaki, hogy hozzátartozóját mentő vitte kórházba, majd a talán legkorszerűbb hazai intézményben délután négytől éjszaka kettőig kellett várni, míg a szükséges vizsgálatokon átesett, akkor az első reakció a felháborodás. Majd a hallgatóság rákontráz: ez mind semmi, velem meg az történt… És jön egy újabb rémtörténet. Majd egy újabb. Rémtörténetekből jól állunk. Egyre jobban.

Sokat számít a biztonság is. Nem csak a fizikai, a lelki is. Hogy rendben, kiszámíthatóan menjenek a dolgok, ez megkönnyítheti az életet. Ezt nyilván nehéz megvalósítani akkor, amikor a világ kiszámíthatatlanná vált, törekedni azért lehetne a biztonság kialakítására. És mi van a gyakorlatban? Például visszamenőleges jogalkotás, a tulajdoni viszonyok hirtelen átrendezése, központilag elrendelt költségcsökkentések, vagy éppen a „Magyarország jobban teljesít” szlogen sulykolása. Az ember meg csak bámul: ha jobban teljesít az ország, miért élünk nehezebben, mint korábban? Bár a kormány nem emel adókat, mégis egyre többet és többfelé kell fizetni. Miként lehet, hogy új munkahelyekről szólnak a hírek, mégis egyre több családot érint a munkanélküliség? Ja, hogy ezek csak közmunkák? Ez lenne a magyar társadalom-gazdaság versenyképességét erősítő bűvös magyar ötlet? Nehezen hihető.

Tehát mennyit is ér az ember? Szavakban sokat, tettekben keveset. Ezért is kedvetlen ez az ország. Valami eltörött bennünk. Közönyösek lettünk, ellenségesek, gyanakvóak. Eltűnt a lelkesedés, a hit. Enélkül viszont nincs felemelkedés, versenyképesség. S jobb élet sem.

Kocsi Ilona-->